„Pestszentlőrinc egy modern Babylon; van itt mindenféle nyelvű, nemzetiségű ember. […] Jöttek a fővárosból, vidékről, de jöttek különösen a szövőgyárakba, még külföldről is sokan. Ennek a mindenfelől jött népességnek a nyelve is sokféle. Beszélnek itt magyar, német, tót, cseh, morva, lengyel, szerb, francia, sőt angol nyelven is. A népesség zöme magyar, s az idegen nyelvűek közül is 95% beszél magyarul […]. A magyar, német iparos; a tót, szerb, lengyel majdnem mind téglagyári munkás; a cseh, morva szövőgyári munkások; franciák a nyaralók és társaságuk; angolok a versenyparipáknál levő lovászok.”[1]
A mai Budapest XVIII. kerülete, Pestszentlőrinc és Pestszentimre az 1860-as évekig puszta volt, egyetlen birtokos tulajdonában. A területen csupán néhány majorság működött csekély lakossággal. Az itt élők a birtokos alkalmazottaiként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Az 1870-es, 1880-as években a területet mindinkább behálózó vasút döntően változtatta meg a táj jellegét.
Gyorsan benépesülő családi házas lakótelepek nőttek ki a földből, a főváros közelsége és a helyben megtelepedő ipar pedig munkalehetőséget kínált az olcsó telkek reményében ide költözőknek. Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri (a későbbi Pestszentimre) a modernizálódó, fejlődő főváros vonzáskörzetébe tartozó, új típusú, elővárosi jellegű településként jött létre. Az új lakók már nem a mezőgazdaságban dolgoztak, az épületek többsége mégis kertes, udvaros földszintes ház, egy vagy több család számára. A fejlődést meghatározták a közlekedési lehetőségek, de csak lassan alakultak ki a településközpontok. Mind az infrastruktúra, mind a közintézmény-hálózat fejletlenebb volt, mint a főváros új lakónegyedeié. Kertvárosi jellegük és olcsó telekáraik miatt mégis jó alternatívát kínáltak ezek a teleülések az egyre zsúfoltabb fővárosi bérkaszárnyák helyett. Más módon is kapcsolódott ez a vidék a fővároshoz: az 1900-as évek elején a még fel nem parcellázott mezőgazdasági területeken termelt tejet, zöldséget, gyümölcsöt Budapest piacaira szállították.
Pestszentlőrinc
A Pesttel határos Szent Lőrinc puszta volt a mai Pestszentlőrinc közvetlen elődje. A majorsági központot a török uralom alatt elnéptelenedett területen Grassalkovich Antal hozta létre a XVIII. század közepén, a később róla elnevezett kápolna körül. A XIX. században több bérlője, tulajdonosa is volt a birtoknak, míg végül a század közepén több részre osztották. A terület északi, Pesttel határos részén az 1870-es évekbeli parcellázások nyomán kialakult Kispest.
A déli rész, Pusztaszentlőrinc[2], Lónyay Menyhért miniszterelnök villatelepet hozott létre, Cséry Lajos pedig folytatta a majorsági gazdálkodást. 1872-ben Lőrinc vasútállomást kapott a Budapest–Cegléd—Szolnok-vasút mentén, ebből ágazott ki 1882-től a kavicsbányai szárnyvonal Soroksár felé. 1887-ben a lőrinci téglagyártól Budapestig helyiérdekű vasutat építettek, amelyet 1900-ban villamosítottak. 1889-ben adták át a lajosmizsei helyiérdekű vasutat. A vasútépítés és az ország fővárosának közelsége nagy lökést adott Pusztaszentlőrinc fejlődésének, benépesülésének.
Elsőként az Üllői út és a majorság közötti területek birtokosa, Herrich Károly örökösei kezdte meg a házhelyosztást 1887-ben, az Üllői úti vasútvonal üzembe helyezésével egy időben. Az Üllői úttal párhuzamosan kialakított két utca (Kossuth és Batthyány) telkei alkották az Ezerháztelepet, melyet a lányai, illetve egyikük férje, Bókay Árpád által szervezett 1898-as parcellázás bővített a mai Bókayteleppé. Az olcsó lakótelkek iránti igény kielégítésére más birtokosok is parcellázásokba kezdtek, elsősorban a villamos- és vasútvonalak szomszédságában (Szemere- és Tulipántelep) vagy a főváros határa mentén: az Erzsébettelep első házait ugyanis a szomszédos Új köztemető alkalmazottai építették.
A kedvező lehetőségeket a gyárak is kihasználták, a két vasútvonal mentén a XX. század első évtizedében két ipari körzet alakult ki. Így nemcsak a fővárosi munkalehetőségek, hanem az ide telepedő gyárak, üzemek is vonzották az új betelepülőket. A vállalatok sokszor messzi vidékről toborozták a munkásaikat, egy részüknek a gyár területén belül alakítottak ki lakóterületet.
A nyaraló- és kertes házas telepek mellett így gyári munkáskolóniák is kialakultak. Különösen igaz ez a tégla- és a textilgyárakra, amelyek munkásai közül sokan a Felvidékről, Galíciából, Ausztriából vagy Csehországból származtak. A leghosszabban fennmaradó munkáskolónia a Lőrinci Téglagyáré és a Kispesti Textilgyáré[3] volt (utóbbi éppen a háború alatt épült fel), de a Lipták-gyárnak és az erzsébettelepi téglagyáraknak is voltak munkáslakóházai.
A település csak 1910-ben vált önálló községgé, Pestszentlőrinc néven, előtte a korábban községgé alakult, és nagyobb népességű Kispesthez tartozott. A nagylendületű betelepülést jól mutatja, hogy míg 1890-ben csupán 390-en laktak itt, addig 1910-ben már 7824 fő volt a lakosság létszáma, túlnyomó többségük vidékről származott, magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. A kenyérkeresők 59 százaléka az iparban dolgozott. Ugyan voltak köztük önálló iparosok, a többségük gyári munkásként a helyi és a közeli kispesti üzemekben talált munkát, vagy a jó közlekedést kihasználva bejárt a fővárosba. A kertvárosi telepek nagyobb méretű, hangulatos családi házait a középosztály tagjai lakták, a villa-, avagy nyaralótelepen, esetleg a Szemere-féle lövőházban pedig a kor országos hírességeivel is össze lehetett futni. A Villatelepen állt Eötvös Loránd nyaralója, továbbá több kispesti gyártulajdonosé (Hofherr Albert, Biehn János), és az első világháború idején már itt éltek a híres operettprimadonna, Fedák Sári szülei is.
1914-ben Pestszentlőrinc több, a község területén elszórtan elhelyezkedő, párhuzamosan fejlődő kertvárosi jellegű telepre tagolódott (Bókaytelep, Erzsébettelep, Miklóstelep, Rendessytelep, Szemeretelep, Tulipántelep, Villatelep). Azonban a község területének több mint fele nagyrészt egyetlen birtokos, Szemere Miklós kezében lévő mezőgazdasági (és részben vadász-) terület volt, ezenkívül itt működött a Csérytelep[4], valamint a Fővárosi Kertgazdaság, amely 235 holdon termelt konyhakerti növényeket.
Pestszentlőrinc elővárosi, kertvárosi (a korszakban sokszor falusiasnak nevezett) jellegét mutatja a beépítés módja: Az 1910-ben a telepeken álló, valamivel több, mint ezer épületben 1867 lakás volt található – túlnyomó többségben szoba-konyhás, esetleg éléskamrával, kerttel. Az épületek közül 16 volt emeletes, és csupán egyetlenegy kétemeletes.[5]
A háború előtti Lőrincnek több óvodája, iparostanonc iskolája, tornaegyesülete, futballcsapata, dalárdája volt, több telepen működött elemi iskola. 1912-től a Budapest-környéki települések egy része a fővárosi főkapitánysághoz tartozott, így Pestszentlőrincen is rendőrök felügyelték a közbiztonságot. 1911-ben felépült az első (még kápolna méretű) katolikus templom, 1912-ben az első mozi. A helyi polgárok asztaltársaságokat, egyesületeket alakítottak. Kiemelkedett közülük a Szent Lőrinczi Polgári Kör, amely vezető szerepet vitt az önállóság kivívásában és a fejlődés előmozdításában. A társas összejövetelekhez számos vendéglő és kerthelyiség nyújtott helyszínt a település több pontján. A közeli fővárosból kijáró felsőbb osztályok szórakozását a Szemere Miklós által 1903-ban alapított lövöldében rendezett sportlövészetek és a rókafalka-társaság vadászatai jelentették.
Soroksárpéteri
A mai Pestszentimre területe Péteri puszta néven szintén a Grassalkovich-uradalomhoz tartozott. Itt is – Szent Lőrinc pusztához hasonlóan – a XVIII. század közepén létesült egy kisebb majorság. Az 1870-es évek közepén Lövy[6] Bernát, Lövy Mór és sógoruk, Auspitz Mór kb. 3000 holdnyi területet vásárolt meg a a Soroksárhoz tartozó Péteri pusztán, később ezt a birtokot felosztották. Auspitz Mórnak jutott a Nagykőrösi úttól Soroksár felé eső, a mai Szélső utca környékén lévő Péteri pusztai major, az ott álló épületekkel. Lövy Móra Dózsa György út – Nagykőrösi út – Gyál határa közötti birtokát ún. holdas földeknek eladta. De egy kisebb téglagyárat is üzemeltetett a mai Nemes utca – Határ út melletti erdőben. Ebből a téglából készült Lövy Bernát 1875-ben felépített kúriája (korabeli elnevezéssel kastélya), a Nagykőrösi úttól Pestszentlőrinc felé eső Új Péteri majorban, mai tanuszoda környékén. Mindkét oldalon mezőgazdasági termelés folyt, sőt Auspitz Mór még egy üzemet is létesített „Első Budapest–Soroksári Műtrágyagyár” néven.[7]
Az új típusú fejlődés motorja Lőrinchez hasonlóan a vasút volt. A lőrinci kavicsbányát Soroksárral összekötő szárnyvonalat 1882-ben adták át. De a mai település szempontjából az 1889-ben megnyitott lajosmizsei szárnyvonal vált igazán fontossá. Ezen a vonalon a mai Pestszentimre területén állomást is létesítettek. A lajosmizsei vasút mindkét majortulajdonos földbirtokos számára komoly előnyt jelentett. Amit megtermeltek, azt az állomástól a pesti piacokig szállította a gőzvasút.
A házhelyparcellázásra majd egy évtizedet kellett még várni. Lövy Bernát örökösei 1898-ban kezdték az értékesítést Újpéteritelep néven, a vasúttól Pestszentlőrinc felé eső részen. Ez a terület magasabban feküdt. 1907-ben, a sínek túloldalán, a belvizesebb, mélyebben fekvő birtokukon az Auspitz leszármazottak is parcellázásba kezdtek, a területnek a Kossuth Ferenc-telep nevet adták. 1904-ben ugyan megszületett hivatalosan a Soroksárpéteri elnevezés, de 1910-ig használata még ingadozó.[8] A telep nem volt önálló, közigazgatásilag Soroksárhoz tartozott, annak külterülete volt.
A lajosmizsei vasútvonal és a kispestinél, lőrincinél olcsóbb telekárak főképp a kispénzűeket, elsősorban a gyári munkásokat vonzották. Míg 1900-ban csupán 268 laktak itt, addig 1910-ben már majdnem kétezren. Helyben nem volt nagyobb gyár, a kenyérkeresők a fővárosba (elsősorban Kőbányára), Kispestre és Pestszentlőrincre jártak dolgozni. A növekvő igények és lakosságszám miatt 1909–1911 között a (nagy) állomás épületének várótermét kibővítették, és egy újabb megállót is létesítettek Soroksárpéteri Pest felőli szélén (kisállomás).
A földszintes, javarészt szoba-konyhás, kis kertes házak csak a terület egy részét foglalták el az első világháború előtt. A Lövy-birtokból – a pestszentlőrinci határ mellett – még 1896-ban Krepuska Géza orvosprofesszor vásárolt 17 157 négyszögölnyi területet, amelyre homoki szőlőfajtákat telepített, és felépítette szőlőházát a modern építőanyagból, a betonból.
Az 1910-es évek elején itt is sorra alapították az egyesületeket, többek között megalakították a Soroksárpéteri Polgári Társas Kört, amely síkra szállt a telep fejlődéséért és önállósodásáért. A kör vezetői közül többen tagjai voltak az anyaközség, Soroksár képviselőtestületének. 1910-től községi szülésnői állást szerveztek, temetőt nyitottak. 1912-ben állították fel a csendőrőrsöt.[9] 1913-tól Soroksárpéteri jegyzői kirendeltséget kapott. Ekkortól a lakosok ügyeiket helyben is intézhették, nem csak a 8 km távolságban lévő anyaközségben. A kirendeltséget Orbán Kálmán vezette. Több kiskereskedés, vendéglő, sőt 1913-ban a Szerján-féle nagykávéház is megnyitotta kapuit. Ekkor már mindkét telepen működött elemi iskola.
Heilauf Zsuzsanna – Pápai Tamás László
[1] Dr. WIMMERTH Béla: Historia Domus (kézirat) Mária Szeplőtelen Szíve Főplébánia. 11–12. o. Jelen kötetben a Historia Domusból vett idézetek oldalszám megjelölései az eredeti kéziratoldalakra vonatkoznak. Az idézet 1914-ből való.
[2] Szent Lőrinc puszta Kispest községen kívüli déli területét a Pestszentlőrinc elnevezés rögzüléséig így nevezték.
[3] Neve ellenére a gyár Pestszentlőrincen volt.
[4] Ifjabb Cséry Lajos 1893-ban egy világvároshoz méltó vállalkozásba kezdett: szerződést kötött a fővárossal, hogy a szemetet elszállítja, hasznosítja a Szent Lőrinc pusztai birtok délnyugati részén (a mai Nagykőrösi út szomszédságában). A válogatótelep Kispest szélén volt, a nem hasznosítható anyagokat a későbbi Soroksárpéteri szomszédságában rakták le. 1912-ben a főváros vásárolta meg a telepet, ekkor már elsősorban szemétlerakónak használták. A háború idején bevezetett szigorú nyersanyag-gazdálkodás miatt a felhasználható szemét mennyisége csökkent. A különválogatott ócskavas felhasználására a Lipták-gyár kötött szerződést a szemétfeldolgozó üzemmel. 1916-ban a telepen műtakarmánygyárat létesítettek, amely a háború után megszűnt. 1920-tól szeméttrágyát és kokszot termeltek ki. A háború alatt mind nagyobb jelentőségre tett szert a terület. Sok szegény keresett itt valami értékeset, jellemzően fűtőanyagot.
[5] Dr. MOZOLOVSZKY Sándor: Nagy-Budapest lakóházai. In: Városi Szemle 24. évfolyam, 1938. 64. o.
A kétemeletes lakóház a lőrinci Lónyay-villa, amelyek még az 1870-es években építtetett Lónyay Menyhért, a Villatelep alapítója
[6] A név többféle írásmódja ismert: Lővy, Lőwy
[7] PÁNDY Tamás: „100 éves falu a Városban” – Pestszentimre. Budapest, 1998. 37. o.
[8] PÁNDY Tamás: „100 éves falu a Városban” – Pestszentimre. Budapest, 1998. 22. o. 1910-ben az itt élők az „Alsópest” elnevezés felvételét is kezdeményezték. Ez az elnevezés nem vált hivatalossá, pedig beleillene az Újpest, Kispest sorba és fedné a telep új típusú, „elővárosi” jellegét. Nem véletlen, hogy ezen a néven jelent meg a telep első újságja 1911–13 között. Az Alsópest, csakúgy mint az 1930-ban kérvényezett Pestszentimre elnevezés a telepeik önmeghatározásáról szólt.
[9] Pándy Tamás – Dr. Téglás Tivadar – Dr. Téglád Tivadarné: Helytörténeti olvasókönyv Pestszentlőrinc–Pestszentimre iskolái számára. Budapest, 1998. 209-240. o. és Pándy Tamás: Pestszentimre önállósági küzdelme a XX. században. Budapest, 2005. 10-46. o.
