1925. július 17-én nagy méretű, érdekes hirdetés jelent meg a Magyarság című újság hasábjain: „Fiatal szelídített csimpánz eladó! Bővebbet Pestszentlőrinc Állami lakótelep 196. sz.”
A helytörténetben ismerősnek szemet szúrhat a cím: a pestszentlőrinci Állami lakótelep 196. számú barakkjában gyilkolták meg szinte pontosan egy évvel korábban Simán Endre újságírót és édesanyját – az esettel hosszan foglalkoztak az országos lapok.
A száz évvel későbbi olvasó természetesen már nem tud kimenni bővebb információért az Állami lakótelepre – ma már a Havanna lakótelep áll a helyén –, és felkeresni a 196. számú épületet. Szerencsénkre megtette ezt az Új Nemzedék tudósítója, aki saját bevallása szerint már gyermekkora óta vonzódott a majmokhoz – és hosszú cikkben írta meg a történetét.[1]
Különösen pikáns színezetet adott a dolognak, hogy éppen ekkor – 1925. július 10–21. között – zajlott az Amerikai Egyesült Államokban az elhíresült daytoni majorper, amelyben egy középiskolai tanárt azért állítottak bíróság elé, mert a darwini evolúció-elméletet tanította a bibliai teremtéstörténet helyett.
„Tegnap délután — megvártam, míg a megszokottá vált napi csapadékmennyiség lezubogott a derült égből — azután felpakkoltam és a feleségemmel együtt elindultam a pestszentlőrinczi csimpánz-vadászatra. A feleségemnek nem mondottam meg előre, hogy mit tartogatok a számára, mert tudom, hogy egy mezzoszopránszerű se fekete, se vörös, hanem csak olyan átmeneti színű valódi párisi modellkalapért él-hal, de a kültelki csimpánzokért már kevésbé lelkesül.”
Kispesten aztán a villamos a délutáni esőzés után magas vízben gázolt.
„Az előírt állomáson elhagytuk az óceánjárót s egy mezőn, egy csomó libagágogáson és nagyszámú tócsákon keresztül beértünk az állami lakótelepre. Itt azután megkezdődött a majom utáni hajsza, a példás sorrendben sorakozott házak között. Mert tudtam ugyan a házszámot, de épen a keresett barak bujkált előlem következetességgel a számozás makacs rendszertelensége jóvoltából. A 131. szám után egyszerre a 170-es bujt elém. A 170-et pedig természetesen az 57-es barak fedte.”
Végül hosszas, eredménytelen kutakodás után helyi gyerekeket kérdeztek meg, akik rögtön tudták, hogy a majmot keresik, és vigyorogva elküldték őket – nyugatnak.
„A vigyorgásuk nagyon tetszett. De azért nyugatnak mentünk. Természetesen a megjelölt irányban a 20-on aluli számban gyönyörködhettünk. Itt újból megkérdeztem egy csoportot. A felelet nyomán keletnek bandukoltunk. Itt is a bolondját jártuk, a derék nebulók labda helyett velünk futballoztak. Nem akarom elmondani a további kutatást, hogy mentünk északnyugatra és délkeletre, északkeletre és délnyugatra, elég az hozzá a véletlennek köszönhető egyedül, hogy az állami útvesztőben célhoz értünk.”
A 196. számú épület a telep közepén, a mai Kondor Béla sétány mellett, nagyjából a Kondor Béla Általános Iskola helyén állt. A majom gazdája ingben, cowboy-kalapban, fűzős lábszárvédőben, bricseszben ásott a ház előtt. Móric, a macska nagyságú majom láncra erősített bőrövön a kerítésen lógott. A házban megtudták a történetét is. Marokkóban ejtette fogságba három hónappal korábban – három hónapos korában – a gazdája, aki öt és fél évig szolgált a francia idegenlégióban és harcolt Abd el-Krim felkelő serege ellen, akik az Atlasz hegységben megalapították a Riff Köztársaságot.
„Különös módja van a majomfogásnak. Rájuk lőni nem tanácsos, mert a golyót nem lehet úgy irányítani, hogy a sebesülés után életben maradjon az állat. […] Más módszerhez kellett tehát folyamodnom. Szabad kézzel természetesen nem lehet elfogni, mert ügyes és mozgékony. Nem lehet utána ugrani az egyik fáról a másikra. A legegyszerűbbnek kínálkozott tehát az, hogy egyszerűen kilőttem alóla az ágat és Móric a földre pottyant, így jutott hozzám. A hazaszállítása simán ment, a klímát bírja. A vámnál megkérdezték tőlem: Mi van a zsákomban? — Majom — feleltem. A fináncok azt hitték, ugratom őket és dühösen otthagytak. […] Különben Móric nagyszerűen érzi magát új hazájában, ma azonban egy kissé ideges, mert egy kotlós tyúkkal vívott párbajt.”
„Tényleg Móricz úr feltűnően ideges, hol az asztalon, hol a szekrény tetején látható. Erőteljes bukfenceket, saltomortalékat hány, a levegőben, ide-oda ugrándozik, amennyire csak a lánca megengedi. Nincs egy pillanat nyugta, izeg, mozog, hajlong, fintorokat vág. Ha azután egy szemrebbenésre mégis csak leül, akkor az ujját a szájába dugja. Megfigyeltem, hogy ezt a mozdulatát mindig valami csíny követi. Vagy belemarkol gazdája dús hajába, vagy az asztalterítőt rántja le, megakadályozhatatlan villámgyors mozdulattal. Úgy látszik a kis ujjában van a tudománya.”
Az újságíró ajándékot is hozott: kockacukrot és héjas mogyorót. A kockacukor elfogyott, de a mogyorót Móric nem tudta feltörni, így azt mérgében az újságíró fejéhez vágta. A majomnak magas volt az ára (házhoz szállítva tízmillió korona), de igazán az asszonnyal nem jöttek ki: „Ha a majom ugrott egyet, akkor a feleségem is ugrott egyet ijedtében. Móric erre vérszemet kapott és mindjobban ugrált. Nem, ez valóban nem lenne így nyaralás.” Így nem lett üzlet, búcsúzóul még a majmot is meginterjúvolták.
„Búcsúzni kezdtünk. Móric éppen újságot olvasott a kredenc tetején. Megzavartam. […] Megkérdeztem még a daytoni perről is a véleményét. Szomorú grimaszt vágott és megvakarta a fejét, de bővebben nem akart nyilatkozni, mert csak elfogult nyilatkozatot tehetne.”
Móric későbbi sorsa ismeretlen, de az újságcikké nem: 1932-ben szinte szóról szóra leközölte a Kis Újság…[2]
Pápai Tamás László
Tomory Lajos Múzeum
2025. július 4.
[1] Új Nemzedék, 1925. július 25. 7. o.
[2] Itt a gazda nyolc és fél évet töltött az idegenlégióban, Móric nyolc hónapos volt, és az ára 600 pengő. Kis Újság, 1932. november 20. 8. o.
