Zilahi-Bujk Béla mindössze négy évig volt Pestszentlőrinc lakója – nagyváradi menekültként az Állami lakótelepen kapott elhelyezést – azonban tehetségével és szorgalmával ezen rövid idő alatt, mint az ipartestület jegyzője, tekintélyt vívott ki magának, az utókor számára pedig örökül hagyta a halála előtt egy évvel összeállított és kiadott Pestszentlőrinci Útmutatót, amely számos információt tartalmaz az akkori településről.
Bujk Béla 1890-ben született a Szilágy megyei Zilahon (ma Zalău, Románia). Apja, idősebb Bujk Béla (Bágyogszovát, 1856–Karcag, 1935) pályafutása során számos helyen tanított – köztük 1888–1890 között Zilahon. 1895-től 1928-as nyugdíjazásáig a református főgimnázium mennyiségtan-természettan tanára volt Karcagon. Megbecsült polgárrá vált, amelyet mutat, hogy címzetes igazgatói címmel ruházták fel.[1]
Ifjabb Bujk Béla a középiskolát Karcagon végezte, majd 1909–1913 között a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem bölcsészettani hallgatója volt.[2] 1913-ban Karcagon kezdte meg tanári pályáját, mint alapvizsgát tett gyakorló tanár. Még Karcagon ismerte meg későbbi feleségét, Aiben Jankát (1889–1964), aki a MÁV-nál volt pénztáros. 1914–1916 között Sárospatakon volt helyettes tanár. Apjához hasonlóan mennyiségtant és természettant tanított a gimnáziumban, munkájában szorgalmasnak, lelkiismeretesnek, buzgónak ismerték meg.
Ekkor kezdett el az újságírással is foglalkozni, 1913-ban a Pesti Hírlap mellékletében a karcagi nagy-kun múzeumról („Egy vidéki múzeumról”) szóló írása jelent meg, majd 1915-ben az Uránia című lapban tudományos cikke „Háborús idegek” címmel. 1916-ban a Darwin című természettudományi folyóirat állandó munkatársa lett.[3]
Következő állása a Hunyad megyei szászvárosi (ma Orăștie, Románia) református főgimnázium volt 1916-tól. 1916 nyarán tagja lett a Természettudományi Társulatnak, 1918 tavaszán az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek.[4] Az világháború idején egészségügyi okok miatt nem kellett bevonulnia.
„Amikor a románok betörtek 1918-ban, és elfoglalták a várost, ott megszűnt a tanítás, ezért tovább költözött Nagyváradra – menyasszonya akkori szolgálati helyére, ahol szintén középiskolai állást kapott. Nem hosszú időre…”[5] Így már Nagyváradon (ma Oradea, Románia) házasodtak össze 1920. április 1-jén. A házasságból két gyermek született, Béla (1921) és Ibolya (1922). Bujk Béla a kezdeti munkanélküliség után polgári iskolai tanárként tudott elhelyezkedni, ez néhány évre biztosította a családnak a jólétet – a villanegyedbe költözhettek, nyaranta fürdővárosokban (Püspökfürdő, Félixfürdő, Tusnádfürdő) erősödtek. Munkája közben több cikket írt az erdélyi lapoknak (pl. Cimbora, illetve 1923–1924-ben a kolozsvári Vasárnapi Újság, Keleti Újság), de jelent meg cikke 1926 végén a Pesti Hírlapban is.
Azonban a román állam hűségesküt követelt meg pedagógusoktól, melyre Bujk Béla nem volt hajlandó, így négy év után állásából minden anyagi kárpótlás nélkül elbocsátották. Ekkor vissza kellett venni az életszínvonalból, szűkös idők jöttek. Végül 1926-ban Fehér Dezső főszerkesztő főállású újságíróként alkalmazta a Nagyváradi Naplónál, de dolgozott más helyi lapoknál is, az újságíró szervezet titkárává is megválasztották.[6] Cikkeit – félve a román hatóságok felelősségre vonásától – gyakran álnéven írta. Ebben az időszakban anyagi biztonságot biztosíthatott családjának, a gyerekeket, kikerülve a román oktatási rendszert, magántanulóként Berettyóújfalun vizsgáztatták.
„Bujk Béla pár évvel ezelőtt még e városban rótta egymás mellé a sorokat. Az egyik helybeli lap szerkesztőségének volt tagja, pontos, lelkiismeretes újságírót ismert meg a közönség benne és hűséges fegyvertársat a kollégái. Ezért történt, hogy egyidőben az újságíró szervezet tagjai titkárukká választották. S amilyen pontos és lelkiismeretes, hűséges volt, mint a toll egyszerű katonája, éppen ilyen maradt akkor is, amikor a kari érdekért kellett harcolni és újságíró társainak csekély jogait kellett védelmezni.”[7]
„A rádiózás magyarországi megindulásakor, 1925-ben arcképes igazolványt kapott, amelyben a Magyar Rádió erdélyi tudósítójaként szerepel.”[8] 1929-ben a budapesti Magyar Rádió Újság bízta meg azzal, hogy tudósítsa a magyarországi olvasókat a romániai és erdélyi rádióéletről.[9] „Jókai a kunok között” című írását 1930 őszén elfogadta a budapesti stúdió, így azt 1931. május 8-án a rádióban is felolvashatta.
„A Nagyváradi Naplót – mint a többi magyar újságot is – cenzúrázták a román hatóságok. Egy alkalommal a cenzor egy cikket – a magyar érdekeket védő hangvétele miatt – kifogásolt, és kérte az író nevét pontosan megjelölni. Fehér Dezső behívta a szobájába nagyapámat és rábeszélte, hogy vállalja magára a cikk megírását, mert annak szerzője már kapott cenzori figyelmeztetést, így majd el kell bocsátani, és családos emberről van szó… Nagyapám elvállalta – a cenzori ítélet pedig azonnali elbocsátás lett! Ezen kívül, ahogy azt később érzékelte, feketelistára tették, és nem alkalmazták sehol.”[10]
Nem maradt más megoldás, mint hogy családjával együtt 1930-ban kérvényezte a repatriálást a magyar külügyminisztériumnál. A kérvényt pozitívan bírálták el, 1931 nyarán települhettek át Romániából.
A pestszentlőrinci Állami lakótelep 109/3. számú lakásába költözhettek be. Bujk eleinte a Statisztikai Hivatalban dolgozott, de hivatalosan hírlapíró volt. Talán statisztikai hivatali és újságírói állásával is összefüggésben volt, hogy összeállította és 1934 februárjában kiadta a Pestszentlőrinci Útmutató (zsebnaptár) című hiánypótló kiadványát. Az A5-ös méretű 32 oldalas kiadványon nevét – hogy apjától megkülönböztesse – Zilahi-Bujk Béla alakban tüntette fel.[11]
„Pestszentlőrinci Útmutató címmel bocsátom útnak ezt a kis könyvecskét, amelyet közhasznú tájékoztató és ismertető gyanánt állítottam össze a legújabb viszonyok szerint, a hivatalos adatokra támaszkodva. Maga a kezdeményezés is új, mert ilyen természetű kiadvány még eddig nem jelent meg Pestszentlőrincről. Úgy gondolom, hogy a benne foglalt adatokat érdeklődéssel olvasgathatja községünk minden polgára, s egyben remélem, hogy hasznára is lesz nem egy alkalommal. A keretek sajnos szűkek, amelyekben a mai nehéz viszonyok mellett mozognom lehetett és dióhéjba kellett mindent összevonnom, hogy mégis eleget tudjak nyújtani s lehetőleg mindenről.”[12]
A kiadvány mintegy folytatója volt az 1910–20-as években kiadott – Budapestre és környezetére kiterjedő – Czím- és Lakásjegyzékeknek. Rövid áttekintést adott Szentlőrinc múltjáról, felsorolta a település vezetőit, statisztikai adatait. Leírást közölt az Állami lakótelepről, az iparról és kereskedelemről, a kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja) helyi szervezetéről, felsorolta az egyesületeket, egyházakat, telefon-előfizetőket, valamint (a kiadás támogatása érdekében) több hirdetést is felvett – és ahol módjában állt, címeket is közölt.
Pestszentlőrincen már korábban megválasztották a Hadirokkantak Szövetsége titkárának. Zilahi-Bujk Bélát 1934. április 16-án jelölték a pestszentlőrinci ipartestület jegyzői tisztére. „A megválasztott jegyző tehetséges, szorgalmas ember, akinek a választás, tekintve nehéz anyagi körülményeit valósággal megváltás volt.”[13] 1934 augusztusában titkár lett Pestszentlőrincen a Nemzeti Munkahét ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági kiállításának végrehajtó bizottságában is. Hamarosan átköltözhetett a Batthyány utca 53. szám alá.
Azonban Bujk Bélának alig egy év adatott, hogy bizonyítson az ipartestület vezetőségében, ugyanis 1935. április 22-én rövid szenvedés után elhunyt – halálát gyermekkorában szerzett szívbetegsége okozta.
Így már nem teljesülhetett a Pestszentlőrinci Útmutató bevezetőjében kifejtett reménye, hogy „a következő esztendőben a viszonyok remélt javulásával bővebb, teljesebb és részletesebb ismertetőt fogok tudni kiadni Pestszentlőrincről” – melyben talán az iparosság is hangsúlyosabb szerepet kapott volna.
„Zilahi-Bujk Béla rövid idő alatt is sokat dolgozott községünk iparossága érdekében s nem kis része volt a múlt évi iparkiállítás megszervezésében.”[14]
Pápai Tamás László
2025. április 2.
A cikk kutatószolgálati megkeresésből született. A kiegészítő információkat és a képeket köszönjük Fejér Zoltánné Szuchy Ibolyának.
A kiadvány eredeti példányát Kiss Attila adományozta a múzeumnak 2017-ben.
[1] Schwirián László: Bujk Béla 1856–1935. In: A Karcagi Református Nagykun Gimnázium értesítője az 1935—36. iskolai évről. Szerk.: Dr. Gaál László, Karcag, 1936. 5–8. o.
[2] A Budapest Magyar Királyi Tudományegyetem almanachja az MCMXII—MCMXIII. tanévre. Budapest, 1913. 269. o.
[3] A Sárospataki Ref. Főiskola értesítője az 1915—1916-ik iskolai évről. Szerk.: Rohoska–Ellend. Sárospatak, 1916. 25. 29. 83. 88. o.
[4] Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, L. évf. 1-2. sz. 1916. október 1. 58. o. és LI. évf. 13-14. sz. 1918. március 1. 450. o., Természettudományi Közlöny, XLVIII. évf. 651-562. sz. 1916. június 1-15. 418. o.
[5] Szuchy Ibolya: Töredékek Trianonról. In: Újlaki Hangok. 2020. július. 4. o.
[6] Erdélyi Magyarság, IV. évf. 118. sz. 1935. április 29. 7. o. és Bujk Gábor: Adalékok Ligeti Ernő és családja életrajzához. In: Korunk, III. évf. 6. sz. 2023. 82–88. o.
[7] Uj Magyar Szó, I. évf. 53. sz. 1935. április 27. 2. o.
[8] Fejér Zoltánné Szuchy Ibolya, Zilahi Bujk Béla unokájának szíves közlése. (Budapest Főváros Levéltára XIII.94.)
[9] Nagybánya, XXII. évf. 22. sz. 1929. június 2. 3. o.
[10] Szuchy Ibolya: Töredékek Trianonról. In: Újlaki Hangok. 2020. július. 4. o.
[11] Neve ebben a formában 1926-ban tűnik fel a Pesti Hírlapnak írott cikkében. Apja nem sokkal Zilahi Bujk halála után, 1935. szeptember 2-án hunyt el Karcagon.
[12] Pestszentlőrinci Útmutató (zsebnaptár). Szerk.: Zilahi-Bujk Béla. Pestszentlőrinc, 1934.
[13] Pestszentlőrinci Hírlap, VII. évf. 16. sz. 1934. április 21. 2. o.
[14] Pestszentlőrinci Újság, IX. évf. 17. sz. 1935. április 27. 3. o. (A család Bujk Béla halála után a Vasvári Pál utca 18/b. alá költözött.)
