„A háboru, melyről azt hitték, hogy csak egypár hónapig fog tartani, eltartott 5 évig. Ez alatt az 5 év alatt még az 50 éves embereket is behívták harctéri szolgálatra, s így mindenki, aki csak mozgósítható volt, részt vett a világ háboruban. Az 5 év éppen elég volt arra, hogy mindegyik katona nem is egyszer, hanem kétszer, sőt többször is megsebesüljön.”[1]
Nyugati hadszíntér
Augusztus első hetében tehát a tervezett rövid megtorló háború már világháborúvá szélesedett. Augusztus 3-án a németek, hogy megkerüljék a francia védelmi vonalakat, benyomultak a semleges Luxemburgba és Belgiumba. 20 nappal később már a francia határnál jártak. Ez a lépés azonban kiváltotta a brit hadüzenetet. A gyors német előrenyomulást a francia és brit csapatoknak csak szeptember elején, a Marne folyónál, Párizs előterében sikerült megállítani. 1914 novemberére kialakult a tengerparttól a svájci határig tartó nyugati front. Vonala 1918-ig lényegében nem változott. Közben felépültek a lövészárokrendszerek, így 1916-ban a verduni és somme-i csatákban mindkét oldalon közel egymillió ember esett el néhány kilométernyi területért. A technikai újítások (harci gáz, harckocsi) sem hozták meg egyik oldalon sem a döntő fölényt.[2]
Változást a tengeralattjáró háború hozott. 1915 februárjától a német U-boot-ok az angolok tengeri utánpótlását akadályozandó, az ellenséges kereskedelmi hajókat elsüllyesztették, a semlegeseket átvizsgálták. 1915 májusában ennek esett áldozatul a brit Lusitania, amelyen amerikai állampolgárok is utaztak. Amikor 1917 februárjában Németország bejelentette, hogy a Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország körüli vizekre korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdet, vagyis minden hajót figyelmeztetés nélkül elsüllyeszt, az Amerikai Egyesült Államok előbb megszakította vele a kapcsolatot, majd április 6-án hadat üzent. 1918 márciusában a német hadvezetés, júniusban az antant csapatok próbáltak döntő támadást indítani. [3]
Balkáni hadszíntér
Augusztus 12-én a Szerbia elleni háború is megindult. Mivel Oroszország hadba lépése kérdéses volt, ezért az eredeti felvonulási tervnek megfelelően 20 hadosztály indult délre. Miután Oroszország augusztus 5-én hadat üzent, 12 hadosztályt már augusztus 18-ától átirányítottak északra. A délen maradó csapatok pedig közel azonos erőt képviseltek a szerb hadsereggel. Így a hadjárat 1914-ben teljes kudarccal végződött. Ugyan sikerült Boszniát megvédeni, sőt december 3-án Belgrádot is elfoglalták, de december 15-ére a szerb ellentámadás teljesen visszaszorította az osztrák–magyar egységeket. November elején a tengerszorosok lezárásával – majd a Kaukázusban és a Közel-Keleten harcolva – Törökország is bekapcsolódott a háborúba a központi hatalmak oldalán, és a szárazföldi összeköttetés megteremtése érdekében Németország támogatta Bulgária csatlakozását és Szerbia elfoglalását. Német segítséggel 1915. október 5-én megindult a támadás, 9-én elesett Belgrád, 14-én pedig a bolgárok is beléptek, bekerítve a szerbeket.
November végére sikerült egész Szerbiát elfoglalni, azonban a szerb hadsereg nagy része Albánián keresztül Görögországba és Olaszországba menekült. Január elején Montenegró is megadta magát. Habár Görögország csak 1917-ben lépett a háborúba, a szerbek megsegítésére Szalonikiben partra szálltak francia-brit csapatok. Őket a bolgárok a görög határig szorították vissza. Így 1916-ban kialakult a főként a bolgárok által védett déli front Albánián keresztül – melyet osztrák–magyar és olasz erők tartottak megszállva – Görögország északi határa mentén. Ezen a helyszínen 1918 szeptemberéig nem volt érdemi hadmozgás.[4]
1916. augusztus 27-én az addig a központi hatalmakkal szövetséges, a háborúban semlegességet vállaló Románia megtámadta Ausztria–Magyarországot. A támadás váratlanul érte a Monarchiát, ezért a románok akadálytalanul nyomulhattak előre, elfoglalták Fogarast, a Székelyföld egy részét, már Székelyudvarhely és Nagyszeben előtt álltak. Itt is a német hadsereg segített a Monarchián. A románok kezdeti túlerejüket és a betörés meglepetését nem tudták kihasználni, október elejére kiszorultak Erdélyből. A központi hatalmak azonban nem álltak meg – időközben a bolgárok is bekapcsolódtak – december végére szinte egész Romániát elfoglalták. Orosz támogatással is csupán Moldva északkeleti része maradt meg román kézen. Oroszország háborúból való kilépésével Románia kénytelen volt békét kérni, melyet 1918. május 7-én írtak alá Bukarestben, azonban sohasem ratifikáltak.[5]
Orosz hadszíntér
A kezdeti tervekben sem a németek, sem az osztrákok nem számoltak Oroszország gyors beavatkozásával, ezért a németek a franciák ellen, az osztrákok a szerbek ellen vonultak fel. Oroszország gyors mozgósítása azonban felborította az eredeti elképzeléseket, augusztus 15-én Németországra támadtak. Augusztus 22-én – bár a Balkánról átirányított csapatok még nem álltak készen – az Osztrák–Magyar Monarchia is megindította a támadást Orosz-Lengyelország irányába. Miközben Tannenbergnél Hindenburg német tábornok augusztus 23-30. között megverte az oroszokat és bekerítette őket, a cár csapatai kelet felől támadtak Galíciára és augusztus 30-án elfoglalták a tartomány fővárosát, Lemberget, majd a sikertelen osztrák–magyar ellentámadás után északról is megindultak. Az orosz túlerő hatására Franz Conrad von Hötzendorf, az osztrák–magyar erők parancsnoka szeptember 11-én kénytelen volt elrendelni a nagy visszavonulást a Visztula, majd a Dunajec folyók mögé. Ezzel feladták Galícia nagy részét, és Przemyśl erődjét az ellenség körülzárta. A védekezés vonala a Kárpátokhoz került. Októberben ugyan az osztrák-német erők megpróbáltak a Visztula mellől előrenyomulni, a hónap végére azonban vissza kellett vonulni a kiindulási pontra. Az orosz „gőzhenger” megállítása csak az 1914. december 3-11. között zajlott limanovai csatával sikerült.
1914 végén zajlottak Magyarország területén is a harcok, november-december folyamán az oroszok betörtek a Felvidékre, átmenetileg Bártfát is elfoglalták, december 31-én pedig az Uzsoki-hágó került a kezükre. 1915 januárjában, a rendkívül rossz időjárási viszonyok között a Duklai-hágó körül folytak a harcok, február 4-én az oroszok elfoglalták Mezőlaborcot. 1915. január és március folyamán az osztrák–magyar haderő három alkalommal kísérelte meg Przemyśl felmentését, sikertelenül. A várat március 22-én feladták, mintegy 130000 katona került hadifogságba.
Áprilisban Conrad a németekhez fordult segítségért, amely meg is érkezett. A német 11. hadsereg parancsnoka Mackensen vezérezredes lett. Az ő vezetésével május 2-án indult meg az offenzíva, amely gorlicei áttörés néven vált ismertté. Az oroszok nem tudták megállítani az előrenyomulást. Június elején felszabadult Przemyśl, a hónap végén pedig Lemberg. Északról a németek is támadásba kezdtek, július-augusztus fordulóján a központi hatalmak elfoglalták Lublint, Varsót, egész Orosz-Lengyelország és a mai Litvánia területe a kezükre került. 1915 szeptemberétől 1916 nyaráig a keleti front a Rigától délfelé Czernowitzig tartó vonalban megmerevedett. Az oroszok 1916 közepére terveztek jelentősebb támadást, azonban a nyugati szövetségesek megsegítésére már június elején meg kellett indítania a Bruszilov-offenzívát. Az áttörés sikeres volt, elfoglalták Luck és Czernowitz városát, a frontot jelentősen nyugatabbra tolták, de az osztrák–magyar katonák augusztus folyamán megszilárdították a felbomlott arcvonalat.
1917 márciusában Szentpéterváron forradalom tört ki, amely elsöpörte a cár uralmát. A forradalmi kormány azonban folytatni kívánta a háborút. Kerenszkij miniszterelnök június végén újabb offenzívát indított és Stanislaunál áttörték az osztrák–magyar védelmet. A július 19-én kezdődött ellentámadás ugyanakkor szintén sikeres volt, a Monarchia visszafoglalta Kelet-Galíciát és Bukovinát. Novemberben az újabb oroszországi forradalommal a bolsevikok kerültek hatalomra, akik hatalmuk megszilárdítása érdekében és a kibontakozó polgárháború miatt 1917. december 5-én fegyverszünetet kötöttek és béketárgyalásokba kezdtek. A németek túlzó követelései miatt február 10-én felmondták ugyan a fegyverszünetet, de ekkor a központi hatalmak megszállták a Baltikumot és Ukrajnát, így március 3-án végül Szovjet-Oroszország képviselői mégis aláírták a békét Breszt-Litovszkban. Ezzel az orosz hadszíntér megszűnt.[6]
Olasz hadszíntér
1915. május 23-án az addig a központi hatalmakkal szövetséges, a háborúban semlegességet vállaló Olaszország is megtámadta Ausztria–Magyarországot. Itt csupán védekezésre lehetett gondolni. Svájctól az Adriáig terjedő határvonalat kellett megtartani. Ezen belül is egy 70 km-es szakaszon, az Isonzó folyó mentén, a Doberdó-fennsíkon folytak a hadműveletek. Az itt bevetett egységek fele magyar volt. A kialakult állóháborúban 1915. június 23. és 1917. szeptember 13. között 11 isonzói csata zajlott le. Az olaszok véres harcokban csak kis területi nyereségre tettek szert (250 m2), veszteségük jóval meghaladta Ausztria–Magyarországét. Legnagyobb eredményük az 1916. augusztus elején zajló hatodik isonzói csatában Görz város elfoglalása volt. A határ más szakaszain nem voltak jelentősebb harcok. Egyedül Dél-Tirolban kísérelt még meg a Monarchia egy áttörést 1916 májusában, azonban a Bruszilov-offenzíva miatt csapatokat dobtak át innen Galíciában, így az itteni hadműveletek elakadtak.
A 12. isonzói csata – mely a caporettói áttörést eredményezte – 1917. október 24-én vette kezdetét. Ekkor az osztrák–magyar csapatok áttörték az olasz védelmet, elfoglalták Caporetto városát. Az olasz hadsereg szétesett, visszavonták előbb a Tagliamento folyó mögé. Majd miután észak felől is megindult a támadást, a bekerítéstől félve az egész frontról majdnem Velencéig, a Piave folyó mögé vonták vissza csapataikat, ahol rendezték soraikat. A folyót az osztrák–magyar hadsereg november elején érte el. Ezt a vonalat az olaszok francia és brit segítséggel igyekeztek tartani.
1918 nyarán a Monarchia utolsó támadását kísérelte meg Olaszország ellen. Június 15-16-án hatalmas veszteségek árán néhány hídfőt sikerült kialakítani a Piave jobb partján, de az erős ellenállás, a kifogyó készletek és a folyó áradása arra késztették a hadvezetést, hogy lefújja az akciót. 24-én az osztrák–magyar hadsereg ismét a folyó bal oldalán volt, viszont a harcokban annyira legyengült, hogy támadásra többé nem is gondolhatott.[7]
Olaszországgal vívta a Monarchia tengeri táborúját is. A hadüzenet után a flotta az olasz partokat támadta, hogy a mozgósítást lassítsa. Az otrantói szorost (Olaszország és a Balkán-félsziget között) tengeri zár védte, amely meggátolta, hogy a Monarchia hajói kijussanak az Adriai-tengerről. Ez ellen a tengerzár ellen 16 alkalommal támadtak osztrák–magyar hajók. A legismertebb, 1917. május 15-i otrantói ütközet Horthy Miklós nevéhez fűződik. Miközben az általa irányított hajó, a Novara több találatot is kapott, ő maga is megsebesült. A harc az angol-olasz hajók visszavonulásával ért véget. Az 1918. február eleji cattarói matrózlázadás után IV. Károly Horthyt nevezte ki flottaparancsnoknak.[8]
Összeomlás és megszállás
Az összeomlás a balkáni hadszíntéren kezdődött. A Franchet D’Esperey vezette szerb, angol, francia és görög csapatok szeptember 15-én Macedóniában áttörték a bolgár frontot, a hónap végén pedig Bulgária kapitulált. Ezzel észak felé megnyílt az út az antant csapatok előtt, novemberre elérték a Monarchia határát. Az osztrák–magyar erők az olasz hadszíntéren az október 24-én megindult támadásokat már nem tudták visszaverni, október 30-án a front átszakadt a hadsereg felbomlott. November 3-án Padovában aláírták a fegyverszünetet az antanttal. Ekkorra azonban a Monarchia már nem is létezett. Minden részén nemzeti tanácsok alakultak, amelyek bejelentették elszakadásukat, illetve csatlakozásukat valamely új államalakulathoz. Elsőként 1918. október 21-én Német-Ausztria vált ki és jelentette be csatlakozását Németországhoz. Október 25-én a Magyar Nemzeti Tanács is megalakult. Október 28-án létrejött Csehszlovákia, melyhez két nappal később Szlovákia is csatlakozott. Közben Horvátország a délszláv állam része lett. Az 1918. október 30-31-én Budapesten lezajlott őszirózsás forradalom eredményeként Károlyi Mihály lett a miniszterelnök. Az új kormány elindította a magyar katonák hazaszállítását a frontról és a leszerelésüket.[9]
A nyugati fronton 1918 szeptemberében az antanthatalmak által az egész vonalon megindított hadműveletek és a belső forradalmi mozgalmak végül szétzilálták a német hadsereget és – bár a háború mindvégig Franciaország területén folyt – arra kényszerítették Németországot, hogy 1918. november 11-én aláírja a fegyverszünetet.
November 2-án a 25. közös gyalogezred szlovák nemzetiségű tartalékzászlóalja Szlovák légió néven megkezdte Magyarország megszállását. November 7-én a szerb hadsereg is magyar területre lépett. November 9-én Románia ismét hadat üzent, és hozzáfogott Erdély birtokba vételéhez. IV. Károly visszavonult az államügyektől, november 16-án Budapesten kikiáltották a népköztársaságot. Ugyanekkor az ország elfogadta a belgrádi konvenciót, amely Pécstől és Szabadkától északra, a Maros folyásának vonalában jelölte ki a megszállás déli és keleti határát. A franciák és a szerbek ennek megfelelően léptek fel. A románok azonban a konvenciót semmibe véve vonultak tovább, és csak Erdély elfoglalása után, 1919. január 20-án álltak meg. Az eredetileg a Bartha-Hodža megállapodásnak megfelelően a szlovák nyelvhatáron húzódó északi kiürítési vonalat a december 24-én átadott jegyzék alapján a Duna-Ipoly vonalában húzták meg.[10]
Az 1919. év elején az ország belsejében uralkodó viszonylagos nyugalmat a kormány saját stabilizációjára igyekezett felhasználni. Károlyi köztársasági elnök lett, földosztásba kezdtek, választásokat írtak ki. Az 1919. március 20-án átadott Vix-jegyzék azonban olyan elfogadhatatlan demarkációs vonalat jelölt ki a román hadsereg számára (a magyar csapatokat a Debrecen-Szentes-Szeged vonal mögé kellett visszavonni), hogy mind Károlyi, mind a kormány kénytelen volt lemondani. Mivel a szociáldemokrata párt a kommunistákkal együtt vette át a hatalmat, 1919. március 21-én kezdetét vette a Tanácsköztársaság.
Kormánya, a Forradalmi Kormányzótanács – amellett, hogy az ország belviszonyaiban felborította az addigi rendet (nemesi rangok eltörlése, állam és egyház szétválasztása, túszok szedése a polgárságból, új pénz bevezetése, államosítás, lakásrekvirálás) – felállította a Vörös Őrséget és a Vörös Hadsereget. Utóbbi a román és a csehszlovák támadások hatására előbb sikertelenül próbálta megállítani a román offenzívát – amely május 2-ára megszállta a Tiszántúlt –, majd május 30. és június 30. között a Felvidéken tört előre, és váltakozó küzdelemben Bárfáig jutott. Az antant ígéretek hatására a kormány elrendelte a Felvidék kiürítését, miután azonban a románok nem vonultak vissza, a támadás mellett döntött. A front azonban 6 nap alatt összeomlott, és július 29-én a román hadsereg megindult Budapest felé.
Augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott. Helyét a Peidl-kormány vette át, melyet Friedrich István augusztus 6-án az időközben Budapestet elfoglaló román csapatok segítségével megdöntött és maga alakított kormányt. A román megszállók azonban nem álltak meg a Dunánál, hanem elfoglalták az Észak-Dunántúlt is. A Dél-Dunántúlra a francia ellenőrzés alatt Szegeden szerveződött Nemzeti Hadsereg vonult be. Ennek Horthy Miklós volt a fővezére. A románok, miután tetemes hadizsákmányt szedtek össze, csak hosszú sürgetés hatására szeptember 4-én kezdték meg a kivonulást. Budapestet 1919. november 14-én ürítették ki. November 23-ára vonultak vissza a Tiszántúlra, de csak 1920. március 30-án hagyták el teljesen a mai Magyarország területét.
Januárban a magyar békedelegáció kiutazott Párizsba, megtartották a nemzetgyűlési választásokat, március 1-jén megválasztották Horthyt kormányzónak, valamint megalakult a kormányt. 1920. június 4-én Versailles-ban aláírták a békét, melyet a nemzetgyűlés november 15-én ratifikált.[11]
[1] Wimmerth: HD, 35. o.
[2] LEXIKON 504. o. (1132. szócikk)
[3] LEXIKON 662. o. (1501. és 1502. szócikk)
[4] Romsics Ignác (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Budapest, 2010. 42-56. o.
[5] Romsics: MAGYARORSZÁG… 93-106. o.
[6] Romsics: MAGYARORSZÁG… 58-74. o.
[7] Romsics: MAGYARORSZÁG… 75-92. o.
[8] Romsics: MAGYARORSZÁG… 110-118. o.
[9] LEXIKON 812-813. o.
[10] LEXIKON 814-818. o.
[11] LEXIKON 820-831. o.
