„Vasárnap délután 4 órakor terjedt el a merénylet híre telepünkön, de ennek senki hitelt nem adott. Telefon összeköttetés hiányában csak hétfőn reggel szerezhettünk meggyőződést az iszonyú hír valódiságáról s annál nagyobb megdöbbenést idézett a telep lakossága között. Csoportokba verődve tárgyalták a merénylet részleteit s általános, igaz részvét nyilvánult meg úgy az agg uralkodó, mint a hátra maradt árvák iránt.”[1]
Így értesült Soroksárpéteri közönsége a tragédiáról, Gavrilo Princip szerb diák ama két pisztolylövéséről, amely megölte Habsburg-Lotaringiai Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. De hogyan is jutott oda a világ, hogy az 1914. június 28-án, vasárnap eldördült két pisztolylövés megváltoztassa a történelem menetét?
A bajok forrása az 1870-es évek konfliktusaiban gyökeredzett. A nyugati front magvát a francia-porosz háború vetette meg. Az 1870-es évek elejére Európa középső részén két nép egyesülése is befejezetté vált: II. Viktor Emánuel 1870-ben a Pápai Állam elfoglalásával tetőzte be az olasz állam 1859-ben megkezdett egyesítését (amiben a fő ellenség Ausztria volt), I. Vilmos porosz király pedig 1871-ben Franciaország legyőzésével és Elzász-Lotaringia elcsatolásával létrehozta a Német Birodalmat. E két ország létrejötte jelentősen felborította a korábbi rendet, és megvetette a későbbi konfliktusok alapjait. A németek végletesen megalázták a franciákat, ráadásul Németország ezt követően ugrásszerűen fejlődött, és a XX. század elejére potenciális világhatalommá vált, amely népességére és gazdasági erejére hivatkozva helyet követelt magának. Ez már az egyensúlypolitikában érdekelt Nagy-Britanniát is zavarta.
A keleti és a déli front kialakulásához az 1875-ben kirobbant, úgynevezett keleti válság adta meg az alapot, amelyben a balkáni népek Török Birodalomtól való elszakadását Oroszország támogatta. Az 1853–56-os krími háború óta hideg osztrák-orosz viszonyt ez a konfliktus tovább rontotta, mivel a kérdés 1878-as rendezése nem az orosz érdekeket követte, Szerbia, Montenegró és Románia ugyan független lett, de Ausztria–Magyarország okkupálta, megszállta Bosznia-Hercegovinát, és a Török Birodalom továbbra is jelen volt a Balkánon. A balkáni helyzet újabb háborúk sorát rejtette magában.[2]
Az Osztrák–Magyar Monarchia – számítva egy elkerülhetetlen Oroszországgal vívandó háborúra – Németországhoz közeledett, és 1879-ben megkötötték az orosz támadás esetén támogatást ígérő Kettősszövetséget, ehhez 1882-ben csatlakozott a Franciaország ellen a németeknél védelmet kereső Olaszország is, így létrejött a Hármasszövetség. Ez Ausztria–Magyarország háborúja esetében Olaszország semlegességét biztosította.[3]
Franciaország igyekezett kitörni az elszigeteltségből, melybe 1871 után került. Törekvéseit 1894-ben siker koronázta, létrejött a francia-orosz szövetség, majd 1904-ben a francia-angol egyezmény is. Utóbbit entente cordiale-nak (szívélyes megegyezés) nevezték, innen származott a szövetség háború alatt és után használt elnevezése: antant.
A XX. század elején a Balkán ismét időzített bombává vált. 1908. október 5-én Bulgária függetlenedett a Török Birodalomtól, másnap pedig a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát. A helyzet már ekkor világháború kirobbanásával fenyegetett, hiszen az annexió sértette Szerbia érdekeit. Mind Oroszország, mind Németország támogatásáról biztosította szövetségesét, Franciaország és Anglia azonban nem állt az orosz cár mellé, így végül minden fél elfogadta a terület Ausztria–Magyarországhoz való csatolását. Közvetlenül a világháború előtt, 1912-1913-ban két balkáni háború is zajlott a még török kézen lévő területek (Albánia, Macedónia, Thrákia) birtoklásáért. Az első háború harcai 1912 októbere és decembere között folytak, melynek során a Török Birodalom lényegében kiszorult Európából. A legnagyobb területet Bulgária kapta és létrejött az önálló Albánia. Még meg sem száradt az 1913. május 30-án aláírt londoni békén a tinta, amikor június 27-én már megkezdődött a második balkáni háború. Minden szomszédos állam (Szerbia, Görögország, Románia, Törökország) Bulgáriát támadta, amelynek végül az augusztus 10-i bukaresti békében szomszédjai javára le kellett mondania a megszerzett területek legnagyobb részéről. Ily módon Szerbia megerősödve, és területileg jelentősen megnövekedve került ki a Balkán felosztásából. A Nyugat-Balkán vezető állama lett, s politikája célkeresztjébe a tengerhez való kijutás mellett a határain túl (a Monarchia területén: Boszniában, Horvátországban, a Vajdaságban és a Bánságban) élő szerbek egy államban való egyesítése került.[4]
Nem volt véletlen, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös a boszniai hadgyakorlaton való részvétele után, éppen június 28-án tett látogatást Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban.
„Rigómező. Szlávul: Koszovo polje. Fensik Ó-Szerbiában. Nevezetes csata szinhelye. E csatában I. Murád szultán 1389 junius 27-én legyőzte Lázár szerb fejedelmet s ezzel véget vetett Szerbia önállóságának. Ötszáz és huszonöt évvel később, 1914 junius 28-án, ép akkor, mikor e csata emléknapját ülték Szerbia lakosai, egy felbérelt szerb diák két revolverlövéssel meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és hitvestársát Sarajevo bosnyák fővárosban. A világraszóló, minden embert mélyen megrendítő véres esemény hire, melynek eleintén senki nem adott hitelt, a Kispesti Járás hat községében is csakhamar elterjedt és mély fájdalmat okozott. A nyilvános épületekre és számos magánházra nyomban kitűzték a gyászlobogót, a zene elnémult és a vasárnapi vidám hangulatot mély szomorúság váltotta fel.” Lőrincen „a Pestszentlőrinczi Szemeretelepi Polgári Testület m. hó 28-án saját helyiségében jól sikerült juniálist rendezett, ám a mulató nagyközönségre deprimálólag hatott a trónörökös halála. A mulatságot este 7 órakor már be is szüntették.” [5]
Az első néhány nap az egész országban a döbbenet és a gyász időszaka volt. „Ferenc Ferdinánd trónörökös őfenségének és hitvestársának szomorú halálesete alkalmával gróf Csáky Károly váci püspök elrendelte, hogy egész egyházmegyéjében a gyászszertartások befejezéséig az egyházi épületeken gyászlobogók lengjenek. 3-án a templomok harangjai hosszabb időn át szóljanak, 4-én pedig ünnepélyes gyász-szentmise tartassék.”[6] Az országos gyász miatt a Pestszentlőrinci Kaszinó július 4-ére hirdetett kerti mulatságát elhalasztotta. De a kispesti és lőrinci közönség 5-én a Flóra (később Hunyadi) moziban már élvezhette a Trónörökös című detektívdrámát. „Ezt követi Ferencz Ferdinánd és neje ellen történt merénylet részletei és temetése már látható fényes kiegészítő vigjáték műsorral.”[7]
Bécsben háborúpárti hangulat uralkodott, de Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a háborút Szerbiával, még az után is, hogy július 5-én Németország támogatásáról biztosította a Monarchiát. Miután azonban meggyőzték, hogy sem Románia támadásától, sem Szerbia háború utáni annektálásától nem kell tartania, Tisza is beleegyezett egy szerb részről elfogadhatatlan jegyzék elküldésébe (az 5. és a 6. pont a Monarchia fellépését kötötte ki Szerbia területén a nagyszerb mozgalom felszámolásában és a merénylettel kapcsolatos nyomozásban, ami Szerbia szuverenitásának megsértése volt).[8]
Az ultimátumot július 23-án küldték meg Belgrádnak, 48 órás határidőt szabva a válaszra. Július 25-én, a határidő letelte előtt nem sokkal Pašić szerb miniszterelnök maga vitte el a választ az osztrák követhez, aki a jegyzéket nem fogadta el, és megszakította a két ország között a diplomáciai kapcsolatot, Szerbia pedig azonnal mozgósított. Másnap a Kispest–Szentlőrinczi Lapokban a Pestszentlőrinczi Kaszinó közleménye jelent meg, miszerint az eredetileg július 4-ére tervezett, de „az országos gyász miatt elhalasztott nagyarányú kerti mulatságát ez évi augusztus hó 1-én Pestszentlőrinczen a »Tündérkert«-ben (Gyöngyvirág u. 15. szám) – kedvezőtlen idő esetén is ugyanott fedett helyiségben – feltétlenül megtartja.”[9]
Feltehetőleg ezt a hirdetményt azt megelőzően adták le, hogy a nagyvilági eseményekről értesültek volna, ugyanis Ferenc József szintén július 25-én rendelte el a részleges mozgósítást. A kezdőnap július 28. volt. Ezen a napon küldték el Bécsből a hadüzenetet Szerbiának. Július 29-én hajnalban a szerbek felrobbantották a Belgrád és Zimony közötti hidat, az ekkor kialakult lövöldözésben három magyar katona vesztette életét. Ugyancsak 29-én Oroszország elrendelte a részleges, július 31-én a teljes mozgósítást. Ekkor a Monarchia is mozgósította teljes hadseregét. Augusztus 1-jén, a tervezett és „feltétlenül megtartandó” kerti mulatság napján már nemcsak hogy a Monarchia állt harcban Szerbiával, hanem Németország is hadat üzent Oroszországnak. Tíz nappal később pedig az összes nagyhatalom túl volt a kölcsönös hadüzeneteken.
Ebben az egy hónapos időszakban több helyen a szerblakta vidékeken és Horvátországban zavargások voltak. De Pestszentlőrincen sem csak a részvét hangja nyilvánult meg egyedül. A mozgósítással egy időben, 1914. július 28-án délután fél kettőkor felségsértés bűntettével letartóztatták a Babity-testvéreket. A 27 éves tiszaszentmiklósi származású Babity Uros borbélysegéd, fodrász öccsével, Borivojjal, évekkel korábban telepedett le Pestszentlőrincen, ahol borbélyüzletet nyitott. Üzlete az Üllői úton, a mai Városház utcánál volt, Kelemen Ede vendéglője mellett. „A községben általában szerb érzelműnek ismerték, 1914. évi június hó végén a Ferencz Ferdinánd kir. herceg meggyilkolását követő nap reggelén Pestszentlőrincen megjelent Kelemen Ede vendéglőjében, s ott beszélgetés közben a sarajevói merényletre utalással azt a kijelentést tette; »ugy kellett a trónörökösnek, az öreggel is ugy kellene csinálni« / az öreg alatt a királyt értvén. […] Babity Uros továbbá ugyancsak Pestszentlőrincen 1914. évi július havában több ízben a trónörökös meggyilkolását helyeselte azzal a kijelentéssel, hogy a szerbek jól tették, hogy a trónörököst meggyilkolták – ezenkívül úgy nyilatkozott, hogy a király fél a szerbektől”. Augusztus 26-ig tartották előzetesben, majd vizsgálati fogságba került, átszállították a gyűjtőfogházba.
A főtárgyalását november 9-én tartották, Babity Uros a vizsgálat és a tárgyalás alatt is tagadott, de a beidézett tanúk ellene vallottak. Kelemen Ede vendéglős és Daróczi Ferenc – utóbbi hadbavonult, vallomását felolvasták – igazolta a vádakat, de Babity szerint ők az ellenségei. Védőtanúkat is beidéztek. „Bodó Józsefné tanú azt vallotta, hogy akkor mikor Szerbiában a mozgósítás megtörtént Babity Uros vádlott örömmel mutogatta az erről szóló újságcikkeket, Hellebronth Géza és neje pedig előadták, hogy egy alkalommal mikor Hellebronth Géza a vádlottat kérdezte »Mit szólsz hozzá mi történt a szerencsétlen párral? Babity Uros vádlott azt mondotta, ez jól van«.”
Babity Urost végül hat hónap fogházra, egy év hivatalvesztésre és egy év politikai jogok felfüggesztésére ítélték. Ebből előzetes letartóztatásban és vizsgálati fogságban letöltött 3 hónapot és 12 napot. Továbbá a perköltségek megtérítésére 41 korona 20 fillér állapítottak meg, ezt azonban a vagyontalan borbélyon behajthatatlannak ítélték. Mind a védő, mind az ügyész fellebbezett. A másodfokú tárgyalás időpontját 1915. április 15-ére tűzték ki. Az elsőfokú ítélethozatalt követően a törvényszék „a vádlott elleni vizsgálati fogságot megszünteti és vádlottat nyomban szabadlábra helyezni rendeli, mert vádlottnak rendes foglalkozása és állandó lakhelye van és megszökésétől, a kiszabott büntetés súlyára való tekintettel, nem kell tartani”.
Másodfokon az ítéletet egy év fegyházra súlyosbították. Enyhítést jelentett a büntetlen előélet, ugyanakkor súlyosbító körülményként merült fel az, hogy a felségsértést Babity Uros több alkalommal és ugyan „nem nyilvánosan, de nyilvános helyen követte el”.[10] A 19 éves öccse elleni vád szerint „Babity Borivoj az utczán a trónörökös meggyilkolását földicsérte”. Ellene az eljárást megszűntették és „1914. december 23-án a lipótmezei orsz. tébolydába elszállíttatott”.[11]
Soroksárpéterin is magasra csaptak az indulatok a háború elején. Egy 34 éves szerb gyári munkás, a Vadász (ma Brigád) utcában lakó Marjanov János, a Szerbia elleni offenzíva idején minősíthetetlen kijelentéseket tett, ezért 1914. augusztus 15-én királysértés vádjával letartóztatták. A királysértés mellett négyrendbeli becsületsértés vétségével és közcsend elleni kihágással is megvádolták, így egyévi fogházbüntetésre ítélték.[12] 1915. augusztusi szabadulása után a hadseregbe került. Mint népfölkelőt, a 6. népfölkelő parancsnoksághoz osztották be, és 1918 márciusában II. osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.[13]
A Kispest–Szentlőrinczi Lapok 1914. augusztus 2-i számának vezércikkében így köszönt el olvasóitól:
„Az általános mozgósítással szerkesztőségünk még eleddig itthon levő tagjait is fegyverbe szólította legkegyelmesebb Urunk, királyunk s így fel kell cserélnünk a tollat a fegyverrel és végül amiatt is, hogy nyomdánk személyzetének minden katonaköteles tagját már fegyverbe szólította a legfelsőbb parancs, el kellett határoznunk és be kell jelentenünk, hogy lapunk megjelenése a békés idők beálltáig szünetelni fog.”[14]Ez volt a lap utolsó száma. A mozgósítás elvitte a szerkesztőséget, a nyomdát és a férfi olvasók többségét. Hasonló sorsra jutott a havonta megjelenő Soroksárpéteri-i Közlöny is.
Pápai Tamás László
[1] Soroksárpéteri-i Közlöny, 1914. július 1. 1. o.
[2] Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Budapest, 2003.
[3] Kocsis András: A Kettős- és Hármasszövetség katonapolitikai együttműködése és szerepe az első világháború kirobbanásában. In.: Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100. évfordulójára. Főszerk.: Majoros István. Budapest, 2015. 147-166. o.
[4] Ormos – Majoros: EURÓPA…
[5] Kispest–Szentlőrinczi Lapok, 1914. július 5. 2. o.
[6] Kispest–Szentlőrinczi Lapok, 1914. július 5. 3. o.
[7] Kispest–Szentlőrinczi Lapok, 1914. július 5. 4. o.
[8] Galántai József: Magyarország az első világháborúban. Budapest, 2001. 78-97. o.
[9] Kispest-Szentlőrinczi Lapok, 1914. július 26. 4. o.
[10] BFL. VII. 1. d. 1915. 152. és Fogolytörzskönyv. BFL VII.102/a fogoly – 1914 – 2080
[11] BFL. VII. 1. d. 1915. 152. és Fogolytörzskönyv. BFL VII.102/a fogoly – 1914 – 2081
[12] Fogolytörzskönyv. BFL VII.102/a fogoly – 1914 – 2241
[13] Rendeleti Közlöny, 1918. március 23. 4. o.
[14] Kispest-Szentlőrinczi Lapok, 1914. augusztus 2. 1. o.