A vendéglők a vendégfogadókból alakultak ki. A vendégfogadók – melyeket a XIX. század előtt fogadóknak neveztek – jellemzően forgalmas, fontos, például kereskedelmi utak mentén, központok – vám, rév, városkapu, kastélyok, városházák, megyeházák, paloták, uradalmak – közelében helyezkedtek el. Eredetileg csak szállást biztosítottak vendégeik és állataik számára, étellel-itallal nem szolgáltak. Ennek oka az volt, hogy a vendégek jó része máshol – például az uraságnál, akihez vendégségbe érkezett – került ellátásra, vagy magáról gondoskodott. Ez a XIX. század közepén változott meg: a vendégfogadók kocsmákkal bővültek, így szélesedett vendégkörük is. Már nem csak az átutazókat vagy a hivatalos ügyekben utazókat fogadták, hanem a lakosságot is. A mai értelemben vett vendéglő ez utóbbi típusból alakult ki. A következő nagy váltás a vendégfogadók életében a vasúti közlekedés elterjedése. Az istállókra és kocsiállásokra egyre kevésbé lett szükség, a vendégfogadók az állomások közelébe települtek. A vasútállomásoknál felépült vendéglőket restinek nevezzük.
Szentlőrinc egyik neves vendéglője 1875-től Sohber Istváné, a „Hunyady- és a Lőrincz-utcza sarkán”. Elhelyezkedése szerencsésnek mondható, mert a téglagyári kisvasút lőrinci végállomása mellett található. Ez a cégéren is megjelenik: tulajdonosa „A Kis Vasúti Állomáshoz” címezte. 1895 decemberétől a vendéglőt már Sohber István házában találjuk. A mindenre igényes tulajdonos pontosan tájékoztat a vonatok indulásának időpontjáról, cigányzenét és kuglizást szervez, sőt, locsolja a poros utat vendéglője előtt. 1896-ban szüreti mulatságot bonyolít le sikeresen 120 vendég számára.
Gábor Fruzsina
