Az egykori Lipták-gyártelepen a gr. Apponyi Albert (ma Hengersor) utcában német gépekkel új gyárat hoztak létre, mely különleges volt Közép-Európában és 34 éven látta el a hazai textilipart, bőripart és dohányipart a nélkülözhetetlen kártolószalaggal.
Az Első Magyar Kártolószalaggyárat 250.000 pengő alaptőkével 1937. február 15-én alapította vitéz Zsilinszky Gábor[1], a Péti Nitrogén- és Műtrágyagyár vezérigazgatója, Báthory-Hüttner János[2], a Pallas-Stádium Sajtóvállalat vezérigazgatója, gróf Teleki János[3] országgyűlési képviselő, Zsilinszky István földbirtokos, dr. Vályi Lajos ügyvéd, kormányfőtanácsos és dr. Szende Péter Pál[4] vezérigazgató.
Az alapításban a legnagyobb szerepe Szendének volt, aki 1937 áprilisáig volt a Magyar Ingatlanbank vezérigazgatója, majd a bank átszervezése után megvált a családi pénzintézettől. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a kártolószalaggyár alapításába: az új gyárba pénzt fektetett, külföldi kártológyárakban dolgozott, hogy kitanulja a szakmát. Szende Péter Pál, amellett, hogy igazgatósági tag volt, a vállalat ügyvezetésének ellátására vezérigazgatói címet is kapott. Nagy szerepe volt még a német Dch. Uhlhorn G. m. b. H.-nak[5], mely 50.000 pengő értékben apportálta a kártolószalagok előállításhoz szükséges gépeket, készülékeket, alkatrészeket, tartozékokat, felszereléseket, szerszámokat és jogosítványokat. Továbbá alkalmazták igazgatóként és műszaki vezetőként dr. Max Trimbornt, Diederich Uhlhorn dédunokáját.
Első Magyar Kártolószalaggyár
Már márciusban kikérték a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara adatait, vajon van-e az országban más hasonló üzem, és hogy felvehetik-e a kívánt nevet. Mivel a kamara nyilvántartása szerint más ilyen profilú vállalat az országban nem működött, „ennek következtében olyan vállalat, amely megalakulva kártoló /gyaratoló/ szalagok gyártására rendezkednék be, cégében az »Első Magyar Kártolószalaggyár« megjelölést használni jogosult volna, mert ez a jelenlegi helyzetnek megfelelne, miután ilyen cikket előállító üzem ezidőszerint az ország területén nem működik”.[6]
Áprilisra a Ganz és Társa–Danubius Rt-től megszerezték az egykori pestszentlőrinci Lipták-gyár néhány épületét – központi raktár, garázs, Lanz-gépház, gépraktár, gépjavító műhely[7] – az Apponyi Albert (ma Hengersor) utca mellett és 1937. április 13-án átalakításokat, új épületek építését jelentették be Pestszentlőrincen. A meglevő épületekben hat műhelyt, két raktárt, irodát, csomagolót alakítottak ki, valamint építettek két öltözőt, négy irodát, raktárt, várakozót, wc-t, portásfülkét és egy egyszobás gondnoki lakást.[8] Április 10-én azonban a Németországból érkező gépek még mindig a határon álltak, ezért megsürgették a cégbíróságot: „A m. kir. központi vámigazgatóság idézett rendelkezéséből kitűnik, hogy milyen rendkívüli érdekünk fűződik ahhoz, hogy cégünk bejegyzése haladéktalanul meg történjék. Addig t i. a vámmentes vámkezelés el sem kezdődhet és így egész gépparkunk vámzár alatt áll és teljesen tehetetlenek vagyunk.”[9]
1937 májusában már javában folyt az építkezés. „Az 1700 négyszögöl területen elfekvő gyártelep átépítési munkálatai már a befejezéshez közelednek, a gépek, melyek legmodernebb gyártási munkálatokra alkalmasak, mind megérkeztek s jelenleg a transzmissziók szerelési munkálatai közelednek a teljes befejezés felé. Az egész gyártelepen nagy a sürgés-forgás. Látszik a munkán, hogy minden munkás átérzi azt a felelősséget, mellyel az új gyár a gazdasági életnek tartozik. Feltűnően sok a német szó, mert a mesterek és előmunkások valamennyien németek, ők fogják erre az ismeretlen területre a magyar munkásokat bevezetni.”[10]
Mivel az üzem olyan gyártmányokat – kártolószalagokat, volant- és tisztítólapokat – kívánt előállítani, amelyeket Magyarországon addig nem gyártottak, már 1937 áprilisában megkapta az öt évre szóló állami kedvezményt.[11] A kedvezmény feltétele volt, hogy a szükséges gépeket[12] beszerezzék, 250.000 pengős alaptőkével (150.000 pengő állótőke és 100.000 pengő forgótőke) rendelkezzenek, legalább 25 munkást és egy mérnököt foglalkoztassanak. Fontos kikötés volt, hogy az alapanyagokat, gépeket Magyarországról szerezzék be, illetve magyar honos munkásokat alkalmazzanak. Amennyiben erre nem volt lehetőség – és a kártolószalaggyár esetében a gépek, alapanyagok és a szakemberek is Németországból érkeztek – az iparügyi miniszter engedélyezhette a külföldi beszerzést.
„De mi is az a kártolószalag? Rövid megfogalmazásban nem más, mint meghatározott szélességű és hosszú hevederbe ágyazott acél tűknek bizonyos sorrendben és sűrűségben való elhelyezése. A kártbetétek azonban nemcsak szalag-, hanem lapok alakjában is készülnek. […] Összevéve többszázféle kártolószalag van: bontó, tisztító, etető stb.”[13] A kártolószalag – vagy röviden kártszalag – a textilipar elengedhetetlen eszköze. A pamut- és gyapjúkártolásnál, valamint a bolyhozó hengerekhez használták. A kártológépek a csomós, összegubancolódott pamutszálakat szétbontották és a nyersanyagot szalagba rendezték. A bolyhozásnál az textilanyag egyik oldalán laza szálréteget alakítottak ki, amely segített a hőszigetelésben és lágy tapintásban. De a kártszalagokra szükség volt a dohány-, szőrme- és bőriparban is.
A tűzőteremben összesen 97 gépet állítottak fel. „Száz tűzőgép áll katonás rendben a kitűnően felszerelt helyiségben. Minden egyes gépen német alapossággal rajta függnek azok a kártolószalagminták, melyeket az illető gép gyártani fog. Az egyiken a bőr- és filcbevonatra tűzött hosszú acéldrót, az úgynevezett volantlap. A másikon a kaucsukszövetbe tűzött rövid hajlított kártolószalag, az úgynevezett bolyhozószalag, továbbá egész különleges és finomtűzésű kártolószalag, melyet a pamutfonodák használnak. Élesfogú, bőrbe ágyazott kártolószalag, melyet a dohánygyárak használnak, láthatók. Közel négyszázféle és fajtájú kártolószalag gyártására alkalmas, tökéletes gépcsodák ezek, melyek gyártmányainak mind más és más az alapanyaga és felhasználási lehetősége, aszerint, hogy textil-, bőr-, cipő-, szőrmefeldolgozó vagy dohánygyártás céljaira lesz-e felhasználva. A gyártás széles skáláját tekintve, az üzem aránylag alacsony létszámú munkásállományt foglalkoztat, mert a gépek automatikusan dolgoznak s a száz tűzőgéphez például csupán négy regulőr, nyolc felvigyázó, összesen kb. negyven munkás szükséges.”[14]
A gyorsütemű építési és szerelési munkák után májusban az érintett üzemektől bekérték a gyártandó mintaszalagokat. 1937 júniusában megindult a próbagyártás, majd az év végére már 400 különféle szalagokat állított elő. A gyárban a teljes termelés 1938. január 5-én indult meg.[15]
Mivel a gyártmányuk egyedülálló volt az országban, és célul tűzték ki a hazai szükségletek teljes ellátását, ezért már májusban a kereskedelemügyi miniszter az érintett gyáraknak csak hathavi szükségletre való kártolószalag behozatalát engedélyezte, majd 1937 novemberétől a pénzügyminiszter kivette a kártoló (gyaratoló) eszközöket a vámmentesen behozható cikkek sorából. Ily módon az Első Magyar Kártolószalaggyár hazai monopóliummal rendelkezett. Ugyanakkor – mivel a gyár az alapanyagokból jelentős behozatalra szorult – 1938 márciusában a gyár 75 százalékos vámkedvezményt kapott, ugyanis a kártolószalagok előállításához szükséges két legfontosabb anyagot, a filcet és a kampókat – illetve Angliából és Svédországból az ehhez szükséges drótot –importálni kellett.[16]
Természetesen a gyáralapítás, még a gyors berendezés és az államilag megtámogatott termékbevezetés mellett is az első évben jellemzően veszteséggel jár, a gyár 1937-ben 23.000 pengő mínusszal zárt.
„Jóleső örömmel jelenthetjük, hogy gyártmányaink úgyszólván minden gyermekbetegség nélkül, kifogástalanul sikerültek s úgy belföldi, mint külföldi vevőinknél tetszésre és elismerésre találtak. Rá kell mutatnunk azonban arra, hogy a beszámolónk alapjául szolgáló csonka esztendőben rendkívül sok és súlyos nehézséggel is meg kellett küzdenünk, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy az ületi eredmény veszteséges volt. Üzemünk megnyitása után eleinte csak lassan és nehézkesen tudtuk megszerezni a rendkívül sokféle, külföldön gyártott nyersanyagokat; a szakértő külföldi műszaki személyzet szerződtetése is csak huzamosabb idő után sikerült. A kormány által beígért vámvédelem csak december havának második felére lépett hatályba s nem is kielégítő módon; egyes nyersanyagainknak az engedélyjegyes forgalomban egészben vagy részben való vámmentes kezelése, mely rentábilis gyártásunk nélkülözhetetlen előfeltétele, csupán az 1938. évben következett be.
Veszteségeinket nagy mértékben növelték az általunk kifizetett nagyösszegű vámok, különböző rendkívül magas fázisadók és egyéb közterhek is. Az elért veszteséges eredmény magyarázatául szolgál továbbá, hogy alakulásunk hírére a magyar gyárak – fölös óvatosságból – fennálló aktuális szükségletükön túlmenőleg is befedezték magukat, hogy a jelenlegi dekonjunktúra miatt vevőink ezidőszerint messzemenő tartózkodást tanúsítanak minden invesztíció jellegű kiadással szemben és végül rendkívül hátrányosan befolyásolta üzleti forgalmunkat az a körülmény, hogy a külföldi kártolószalagipar Magyarországon kontingenssel rendelkezett.” – jellemezte az igazgatóság az első évet.[17]
A magyar kártszalag igény mintegy 400–500.000 pengő értékű volt, de a teljes hazai ipar ellátása mellett nagy hangsúlyt fektettek az exportra is, elsősorban azon környező országok vállalatait célozták meg, ahol helyben nem volt kártolószalag-gyártás, ilyen volt például Bulgária, ahonnan már 1938-ban kaptak megrendelést. 1938-ban a Műegyetem harmadéves hallgatói látogatták meg az üzemet, és ennek kapcsán a gyár pályázatot hirdetett a diákok között, hogy ismertessék a gyár üzemét és gazdasági jelentőségét.[18]
Az 1938-as évben nagyon szerény, 7300 pengős nyereséggel számolhattak, így ebben az évben még nem fizettek osztalékot, hanem a további fejlődésbe invesztáltak, így 1939 elején az aacheni Aachener Maschinenbau Heinrich Schirp cégnél fedőléc-tűzőgépet, csiszológépet és appretura-hengert rendeltek meg mintegy 21.000 márkáért.
1939. január 10-én Báthory-Hüttner János tárgyalt Quandt Richárddal, a Magyar Nemzeti Bank vezérigazgatójával, ahol megállapították, hogy a vállalat a nagyfokú importkitettsége miatt „minél nagyobb mérvű exporttevékenységet fejtsen ki s egyrészt a hazánkkal határos környező államokban biztosítson piacot gyártmányai számára, másrészt azonban távolabbi, különösen nemes valutájú piacokat szerezzen meg”.[19]
1939-ben jött a gyárhoz báró Pongrácz Tasziló[20] okleveles gépészmérnök, akit aligazgatóként alkalmaztak. 1939-ben Szende Péter Pál Svájcba utazott családjával – hivatalosan azért, hogy az ottani kártolószalagipart tanulmányozza –, ám 1940. február 8-án vezérigazgatói és igazgatósági tagságáról is lemondott. Helyére Takács Károlyt[21], a Péti Nitrogénművek igazgatóját választották meg.
1941 májusától már Max Trimborn sem dolgozhatott a gyárban: „Dr. Trimborn Miksa vállalati igazgatónk munkavállalási engedélyét, mint állandó alkalmazottét, a Külföldieket Ellenőrző Hatóság megvonta, miért is nevezett ezen minőségében cégünktől kivált.”[22]
1942-ben szükségessé vált a gyár bővítése, ezért felmerült a tőkeemelés. „Takács Károly ügyvezető igazgató előadja, hogy az üzem fokozottabb teljesítménye során szükségessé válik úgy a szövet feldolgozó, mint szövet raktár, munkás étkező és munkás öltöző mielőbbi felépítése, amely előreláthatólag 100–120.000P költséget jelent. A munkás öltöző és étkező felépítést a helyi hatóságok az előírásoknak megfelelően már több alkalommal sürgették. A fenti invesztíciót az igazgatóság határozata folytán a vállalat tőke emelés során kívánja biztosítani; miértis a jelenlegi 250.000P alaptőkét 350.000P-re ajánlja felemelni.”[23]
A szükséges fejlesztésekhez még 1942 augusztusában hozzákezdtek, két üzemhelyiséggel, két öltözővel és zuhanyzóval bővítették a gyárépületet, ugyanis a növekvő kereslet kiszolgálására új gépeket is vásároltak. 1942-ben a hadbavonultak hozzátartozóinak segítésére családvédő irodát állítottak fel.[24] 1943 márciusában raktárt, júniusban óvóhelyet építettek. Végül 1944 márciusában három üzemhelyiséget, szén- és víztárolót, konyhát, ebédlőt, férfi öltözőt, zuhanyzót terveztek. Ekkor kötötték össze folyosókkal az eredetileg különálló épületeket.[25]
A gyárnál 1939-ben és 1940-ben is közel 20.000 pengő nyereséget értek el, majd a nyereség 1941-ben közel 30.000-re, 1942-ben 32.000 pengőre, 1943-ban 35.000 pengőre nőtt. Így végül 1943 márciusában végrehajtották a tőkeemelést, az 5000 részvényre oszló 250.000 pengőből 400.000 pengő lett (8000 részvény), a részvényeket a korábbi részvényesek jegyezték le.
Kártszalaggyár
1944–45-ben a vállalat vezetőségének nagy része (Zsilinszky Gábor, Báthory Hüttner János és Teleki János) külföldre menekült. A háborúban a gyár gépparkja is jelentős károkat szenvedett, ezért csak 1945 nyarán indult újra az élet. Az elmenekült igazgatósági tagok helyébe 1945. július 10-én az iparügyi miniszter három lőrinci lakost – Jaczina József üzemvezetőt, Lovász Mihály okleveles mérnököt, Pestszentlőrinc város műszaki tanácsnokát és Tarján László okleveles gépészmérnököt – rendelte ki közérdekből igazgatósági tagnak a vállalathoz, hogy meginduljon a munka. Augusztusban három felügyelő bizottsági tagot is kirendelt, köztük Józsa Sándor pestszentlőrinci polgármestert.[26]
A munka elindításában nagy szerepe volt Takács Károlynak, a gyár népszerű igazgatójának is. 1946. január 18-án a gyár 32 dolgozója megalapította az Első Magyar Kártolószalaggyár Részvénytársaság Alkalmazottainak Ipari Szövetkezetét, amelynek célja a gyár termékeinek előállítása és értékesítése, valamint „a pestszentlőrinci ipartelepnek elhagyott javakká történő minősítése esetében a gyár bérbevétele, üzemben tartása és ezáltal munkaalkalom biztosítása a tagok részére”.[27] 1946 márciusában a gyár az Elhagyott Javak Kormánybiztossága kezelésébe került, és innentől a kormánybiztos nevezte ki az igazgatósági tagokat, majd valószínűleg 1946 novemberében bérbe adta az üzemet a Magyar Kommunista Párt érdekkörébe tartozó Kelet-európai Kereskedelmi Rt-nek és a Szociáldemokrata Párt vállalatának, az Általános Kereskedelmi és Ipari Rt.-nek. A gyár 1947-ben 554.000 forint nyereséget termelt, melyből 200.000 – 200.000 forintot juttatott a két bérlő cégnek.[28]
1947 nyarán Zsilinszky Gábor felesége jelentkezett a bíróságon, és bemutatott 4200 darab részvényt, hogy visszaigényelje magának a tulajdonjogot. A kincstár – hibásan – azzal érvelt, hogy 1943 decemberében a vállalatnak még csak 4000 (valójában 5000) részvénye volt, a tőkeemelést a német megszállás után (valójában 1943 márciusában) hajtották végre, az így létrejött részvénytöbbség nem érvényesíthető. A Budapesti Törvényszék és a fellebbviteli tábla Zsilinszkynének adott igazat, a kincstár a Kúriához fellebbezett.[29]
1948. március 30-án államosították a gyárat, élére Bakos Zsigmondot[30] nevezték ki. 1948 májusától Jaczina József volt a vállalatvezető–műszaki igazgató, Takács Károly pedig megmaradt ügyvezető igazgatónak.[31] 1948. május 1-jén az üzem tagja lett a Magyar–Szovjet Kereskedelmi Kamarának, amely segítséget nyújtott fejlődésben és az importált alapanyagok beszerzésében.[32] A gyár továbbra is élen járt a kiváló minőségű áruk előállításában – bár ekkoriban az export nem merült fel, de a hazai igényeket ki tudták elégíteni –, és a szociális juttatásokban (üzemi étkezde, szabadság, nyaralás, tüzelő, esküvői és szülési támogatás, karácsonyi ajándék) is sokat nyújtott dolgozóinak. Ezen kívül az EMAKART Club keretében könyvtárat állítottak fel, játszhattak a dolgozók biliárddal, pingponggal, dominóval, sakkal, három úszómedence állt a rendelkezésükre. Kultúrgárdát és kultúrházat létesítettek, futball-csapatot alakítottak.[33]
1948-ban nyolcvan, 1949-ben kilencvenegy dolgozója volt az üzemnek. A gépek folyamatos javítása, helyreállítása mellett új csiszológépet szereztek be, és az 1950-es évek elején az import kiváltására fedőlemez és fűrészfogas acélgarnitúrák gyártását tervezték.[34]
1950. március 7-án Jaczina Józsefet Rozvadszky István váltotta.[35] Az üzem neve 1951-ben Kártolószalaggyárra, illetve Kártszalaggyárra rövidült és a Könnyűgépipari Igazgatóság alá tartozott. 1951-ben ugyan panaszolták, hogy a Miskolci Acél- és Drótgyár rossz minőségű drótot szállított, mégis a selejtes kártszalagot is hasznosították: hulladékfából nyelet szerkesztettek hozzá, kefét készítve belőle.[36]
1952-ben munkaszervezésben kiemelkedő eredményt értek el az igazgatóságon belül. 1954-ben már exportáltak – Kínába –, és 1954 áprilisától a hagyományos rugalmas kártbevonatok mellett merev kártbevonatokkal is kísérletezni kezdtek, ebből sorozatgyártás 1957-ben lett, majd 1958-tól arra keresték a megoldást, hogy a szalagok alapjául szolgáló textilt ne kelljen külföldről behozni.[37] 1960-ban megalapították a Kártszalaggyár Sport Klubot, a vállalat élüzem lett, Rozvadszky Istvánt pedig a „Könnyűipar kiváló dolgozója” kitüntetéssel jutalmazták, és külföldi tanulmányútra küldték.[38] 1963-ban még mindig egyszerre gyártották a rugalmas (textil) és merev (fém) kártszalagokat is, azonban a rugalmas szalagokra egyre kisebb volt az igény, a fémkártból pedig nem tudtak annyit gyártani, hogy ellássák a hazai ipart és az exportot.[39]
1963. július 1-jével a Kártszalaggyár megszűnt, és tizenkét másik vállalattal együtt beolvadt a Könnyűipari Alkatrészgyártó és Ellátó Vállalatba (KAEV), annak 34. számú gyáraként, majd 1966 márciusától a 4. számú gyáraként szerepelt. 1968-ban körülbelül 180-an dolgoztak az üzem öt részlegében. A fémkárt-műhelyben a merev kártbevonatokat készítették; a szövetvágóban előkészítették a rugalmas kártbevonathoz az anyagot, amelybe a tűzőteremben került a drót, és a csiszolóban készült el a kártolószalag; a fedőléc-műhelyben külön lapokat készítettek. 1968. január 1-jére egy varrógépműhelyt is berendeztek, ahol varrógéptartozékokat, varrógépállványokat szereltek.[40]
1968-ban még mindig egyedülálló gyár volt az országban, de ez hamarosan megváltozott. 1971 őszén megkezdte a termelést a balkányi kártolószalaggyár, amely hamarosan egyedülálló gyár lett. Ezt követően a lőrinci üzem teljesen átállt a varrógépalkatrészek előállítására.
1969 júliusában a cég a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat nevet vette fel (a rövidítés maradt a bevált KAEV), melynek továbbra is 4. számú gyára, majd 1974 augusztusától 1. számú gyára III. számú telepe volt a Hengersor utcai épület. 1979–1980-ban az egyik udvart befedték, de úgy tűnik a gyártelepen más érdemi változást 1944 után nem hajtottak végre.[41] „Az itt dolgozó 80 fő a különböző típusú ipari varrógépek gyártásának előkészítő munkáit, kiegészítő tevékenységként bútoripari vasalások készítését végzi.”[42] – írták a telepről 1985-ben, tehát már ekkor megjelent a mai is létező vasalatgyártási profil. A vállalat 1986-ban felvette a Zuglói Varrógép- és Alkatrészgyár nevet, majd 1990-től elkezdte kiárulni a gépeket, üzemegységeket.
Flap Competence Center
A pestszentlőrinci gyárépületben 1991. október 14-től működött a német alapítású Huwil Bútoripari és Üzletberendezési Rendszerek Kft., amely elsősorban felnyíló- és tolóajtó-vasalatokat állított elő, tehát lényegében folytatta az üzem korábbi tevékenységét.[43]
1999-ben az új vállalatnál elérkezettnek látták az időt az elavult épületszerkezet átalakítására. „A mintegy 20-50 évvel ezelőtti idővallumban folyamatosan bővülő egykori üzemépület évekkel ezelőtt új tulajdonosok kezébe került. A váltás első lépcsőben a technológiai váltását és berendezkedését jelentette, majd napjainkra megértek a feltételek az alkalmazottak szociális épületrészének átépítésére, korszerűsítésére a mai normák, és érvényben lévő szabályzatok alapján. A meglévő épületek egyszintesek, magastetővel, vagy lapostetővel lezártak. Az épületek kialakítása spontánnak és tervezetlennek tűnik. Alaprajzi elrendezésére, egy végigfutó folyosóra kétoldalt csáposan kinyúló épületszárnyak jellemzőek. Homlokzati- és tömegkialakítására nem lehet semmiféle rendszert húzni, az épületegyüttest csak a belső funkciók kapcsolják össze.”[44]
Az épületcsoport közepén a szereldét megtoldották, a korábbi öltözők fölé emeletet építettek, így alul itt is szerelde lett, felülre kerültek az öltözők, mosdók, zuhanyzók, irodák. Az 1980-ban készült fedett udvart zárt raktárrá alakították. A 2000-es években a többi udvarrészt is befedték, 2013 körül a homlokzat megújult, új festést, nyílászárókat kapott az épület, majd 2016-ban a főépület mögé is emeletes részt építettek.[45]
2009-ben a Huwilt felvásárolták a német Häfele és Kesseböhmer bútorvasalat-specialista vállalatok és korszerűsítették a gyártást. 2015-től neve Flap Competence Center, amely jelenleg 140 fős gárdájával a Free felnyíló vasalatcsaládot állítja elő a Hengersor utca 30. szám alatti lőrinci üzemben.[46]
A kártolószalaggyár tehát a maga nemében unikális a kerületünkben: alapításától kezdve majdnem három és fél évtizedig egyedüli gyár volt az országban, mely egy fontos segédeszközt gyártott a textiliparhoz, majd a rendszerváltást és a privatizálást követően német befektetővel és technikával is megőrizte az 1970-es évekbeli profilváltás után az üzemre kiszabott feladatot és – a XVIII. kerületben ritkaságként – az egykori Lipták-gyári, majd kártolószalaggyári épületekben ma is gyári termékeket állítanak elő.
Pápai Tamás László
Tomory Lajos Múzeum
Kutatás és írás: 2023. február 23. – 2023. március 18.
[1] Zsilinszky Gábor (1888–1953), Bajcsy-Zsilinszky Endre öccse, Zsilinszky István unokatestvére. Vegyészmérnökként végzett, kormányfőtanácsos, a Stádium Sajtóvállalat, 1934-től a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója, alelnöke a Gyáriparosok Országos Szövetségének. 1944-ben Németországba, majd Brazíliába távozott.
[2] Báthory-Hüttner János (1896–1954) 1922-ben részt vett a Stádium Irodalmi és Nyomdai Vállalat alapításában, melynek ügyvezető, majd vezérigazgatója. 1936-ban egyesítették a Stádium és Pallas nyomdát, így 1944-ig az egyesített sajtóvállalat vezérigazgatója. 1945-ben Nyugatra, majd 1948-ban Brazíliába távozott.
[3] 1939-től a Kispesti Textilgyár vezérigazgatója is.
[4] Szende Péter Pál (1897–1940) zsidó családban született. Ügyvédi tanulmányai után, 1927-ben feleségül vette a Magyar Ingatlanbank vezérigazgatójának, Halom Dezső lányát, Halom Erzsébetet. 1927-től a bank jogtanácsosa, majd apósa halála után, 1935-tól a vezérigazgatója lett. A bank átszervezése miatt 1937-ben kivált a pénzintézetből és megalapította a kártolószalaggyárat. 1939-ben családjával kivándorlási céllal Svájcba utazott, ahol 1940. február 25-én felesége öngyilkosságot követett el. Szende, miután lemondott a gyár igazgatóságáról, Ausztráliába költözött, ahol 1940 júniusában szintén öngyilkos lett.
[5] Az első német kártolószalaggyárat Diederich Uhlhorn alapította 1812-ben Grevenbroichban, Düsseldorf mellett, miután feltalálta a mechanikus kártológépet. A vállalat 1928-ban Konstanzban létesített új gyárat.
Textil, VIII. évf. 5. sz. 1928. március 1. 12. o. és Új Magyarság, V. évf. 86. sz. 1938. április 17. 4. o.
[6] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[7] Remport Zoltán dr.: 100 éve alakult az egykori Lipták-gyár. In: Acélszerkezetek. 2008/3. sz. 56–61. o.
[8] Pestszentlőrinci építési jegyzékek. 1937/151.
[9] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[10] Magyar Közgazdaság, VII. évf. 22. sz. 1937. május 27. 8. o.
[11] Budapesti Közlöny, 1937. április 2. LXXI. évf. 73. sz. 1. o.
[12] 93 db különféle tűzőgép, 5 kártszalag kikészítő- és köszörűgép, 1 Clips-gép, 1 fedélkártolószalag köszörülőgép, 1 Clippinggép, 1 fedélvégmarógép, 1 drótedzőgép, 1 lyukasztógép, 1 ragasztó készülék, 1 szegélyvágógép, 1 sínprés, 1 szövetvágógép, 1 szalagvágó készülék. BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[13] Győri E. András: Látogatás az első magyar kártolószalaggyárban. In: Új Magyarság, V. évf. 86. sz. 1938. április 17. 4. o.
[14] Magyar Közgazdaság, VII. évf. 22. sz. 1937. május 27. 8. o.
[15] Honi Ipar, XXX. évf. 12. sz. 1937. június 24. 18. o., 23–24. sz. 1937. december 23. 23. o. és XXXII. évf. 1. sz. 1939. január 1. 20. o.
[16] Textil-Ipar, X. évf. 9. sz. 1937. május 7. 8. o., Honi Ipar, XXX. évf. 22. sz. 1937. november 30. 30. o., Magyarország, XLV. évf. 55. sz. 1938. március 9. 13. o.
[17] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[18] A gyártási folyamat leírás egy ilyen dolgozatból:
„A gyár beosztásában nagyon szépen érvényesül a folytonos üzem elve, a bejövő nyersanyag útja állandóan előre, az áruraktárhoz mindig közelebb és közelebb vezet és sohasem jön visszafelé. A tengeri útra való tekintettel a drótok belül bádog, kívül fa hordóban érkeznek meg legelső állomásukra, az anyagraktárba. Szomszédos terem a szövetraktár, mely elleni védekezésképpen ablakai kék üvegből vannak. A drótok állandóan 20, a szövetek 15 fok hőmérsékleten tartatnak. […] a következő teremben kézi erővel vágják szét 20—60 mm széles szalagokká, így jönnek a tűzőgépre.
A tűzőteremben a 97 gépnek jelenleg csak egyharmada dolgozik. A legtöbb tűzőgép egy-egy kisebb alkatrész kicserélésével bármilyen kártolószalag gyártására is alkalmas. Dohánygyári és szőrme kártolószalagok készítésével természetesen külön gép foglalkozik. Nagyon elmés szerkezetek ezek az automaták. A drótot a megfelelő hosszban levágják, U alakban meghajlítják, a közben két árral átszűrt helyre a szövetbe tűzik és amint a másik oldalon a tűvég kezd kijönni, máris vezetékbe talál, mely azt tetszőleges karelosztású könyökben meghajlítja. Minden gép külön meghajtással rendelkezik. A készülékek legnagyobb részét Angliából és Aachenből szerezték be.
De hogy a tűzőgép nem csinált-e valahol hibát, azt a következő munkaműveletben, az utánfűzőben, munkáslányok hajszálnyi pontossággal vizsgálják felül. Ez az első felülvizsgálata a szalagnak. Ami hiányzik, vagy rossz, azt kézzel rögtön utánatűzik. Mert kihagyási hibának nem szabad a szalagban lennie.
Majd az apretura alá kerül a szalag, ahol a, mondjuk nem katonás sorban álló, elgörbült, félrecsúszott, vagy összebogozódott tűket visszagörbítik. Ez szintén hosszú kézimunka. Ezután a szalagon már csak egy hiba van, az hogy a tűk nem egyforma hosszúak és a hegyek úgy vannak, ahogy azokat a tűzőgép levágta. Ezért nagy, kb. két méter átmérőjű dobra csévélik fel a szalagokat, hogy egy pontosan beállítható berendezéssel a végeket egyforma hosszúra leköszörülhessék. Egyes fajtáknak nemcsak a tetejét, hanem benyomuló keskeny korongokkal még a hegy közelében az oldalát is lecsiszolják. Nem hiányzik az exhaustor, amely a keletkező, gépe, embert egyaránt veszélyeztető finom port elszívja.
Némely fajtáknál edzeni is szokták a tűhegyeket, hogy az erős igénybevételt jobban bírják. Egy kis átmérőjű hengeren fut le a szalag, de úgy, hogy a legmélyebb ponton való átfordulás alkalmával a tűhegyek vízbe érnek. Közvetlen a vízzel való érintkezés előtt kb. 4 mm hosszúságban hidrogén és sűrített levegő lángjával hevítik fel a tűhegyeket. Így aztán a szövet a gyors lehűtés miatt nem szenved kárt.
A kártolószalag szélén eddig a befogás miatt meghagyott pár mm szegélyt szintén kézierővel levágva, a kártolószalag tényleg kész lesz, hogy azután egy egészen más kapun hagyja el a gyár területét mint amelyen bejött. Minősége a vásárló cégek szerint oly kitűnő, hogy a németnél jobb, az angollal pedig teljesen egyenrangú.”
Győri E. András: Látogatás az első magyar kártolószalaggyárban. In: Új Magyarság, V. évf. 86. sz. 1938. április 17. 4. o. és Honi Ipar, XXXI. évf. 8. sz. 1938. április 30. 36. o.
[19] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[20] Szentmiklósi és óvári báró Pongrácz Tasziló (1899–?) 1924-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet a Műegyetemen. Pályáját kutatómérnökként az Egyesült Izzóban és a Ganz Villamossági rt.-nél kezdte, 1939–1945 között volt a kártolószalaggyár műszaki igazgató főmérnöke. 1950-ig villamossági kereskedése volt, majd 1953-ig az Egyedi Kismotorgyárban dolgozott. 1967-es nyugdíjazásáig Esztergomban és Komárom megyében volt épületgépész tervező. 1984-ben a gyémántdiplomáját vehette át.
Hortobágyi Jenő (szerk.): Keresztény magyar közéleti almanach 2. Budapest, 1940. 845. o. és Budapesti Műszaki Egyetem jegyzőkönyvei, 1984. június 18. 11. o.
[21] Takács Károly (1895–1961) 1924-ben Stádium Sajtóvállalat könyvelője, majd főkönyvelője. 1924-ben vette feleségül Schmidt Stefániát, a sajtóvállalat titkárát, későbbi igazgatóját. 1934-ben a Péti Nitrogén Műtrágyagyár és Nitrokémia Ipartelepek Rt. igazgatójává nevezték ki. Már alakulásakor részvényes a kártolószalaggyárban, illetve a felügyelő bizottság tagja. A gyár vezetése 1939-ben, Szende Péter Pál elutazása után felkérte a gyár vezetésére, 1940. február 20-án igazgatóvá nevezték ki. 1945 után a pestszentlőrinci Eperjes (ma Gömbakác) utcába költözik, és magántisztviselőként, illetve ügyvezető igazgatóként vesz részt a gyár életében. Főkönyvelőként ment nyugdíjba, a pestimrei Árpád (ma Podhorszki) utcában hunyt el.
[22] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[23] Uo.
[24] Pestszentlőrinci Újság, 1942. augusztus 29. 4. o. és Textil-Ipar, XV. évf. 18. sz. 10. o.
[25] Pestszentlőrinci építési jegyzékek, 1942/201, 1943/44, 1943/169, 1944/59.
[26] Az iparügyi miniszter – mivel a kirendelés oka megszűnt – tisztségük alól 1947. május 3-án mentette fel őket. BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[27] Igazgatósági tagjai: Takács Károly igazgató budapesti, Jaczina József műszaki tisztviselő, Juhász Béla üzemi bizottsági elnök, Selmeczi Lajos főmester, Vörös Jenő pestszentlőrinci és Jakab Bertalan, Fekete Erzsébet kispesti lakosok.
Központi Értesítő, LXXII. évf. 35. sz. 1946. augusztus 29. 662. o.
[28] Közgazdaság, I. évf. 13. sz. 1946. október 13. 15. o., BFL VII. 2.e. 39070 1937. és Strassenreiter Erzsébet: Az SZDP gazdálkodása és felszámolása (1945-1948) In. Múltunk. 51. évf. 2006. 2. sz. 104. és 108. o.
[29] Politika, 1947. június 28. I. évf. 13. sz. 1947. június 28. 12. o.
Végül 1948. augusztus 27-én, az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának felszámolásakor vállalat Zsilinszky Gábor, Báthory-Hüttner János, (néhai) Teleki János és Gömbös László tulajdonában volt 3600 darab részvénye, valamint 3800 db ismeretlen tulajdonosnál – feltehetőleg a német Dch. Uhlhorn GmbH része, amelyről jobb volt nem tudni, hogy ki a tulajdonos, mert mint német tulajdont, szovjet kézbe kellett volna átadni – lévő részvény kártalanítás nélkül az államkincstár tulajdonába ment át. BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[30] Bakos Zsigmond (1924–2010) 1938-tól 1941-ig a Kártolószalaggyárban volt lakatos tanonc, s szerzett segédlevelet, majd géplakatosként dolgozott a gyárban 1949-ig. 1949-től elsősorban politikai gazdaságtant tanult, illetve oktatott. 1957-ben nevezték ki a Lőrinci Fonó vezetőjévé. 1958-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügyi szakán szerzett diplomát, majd 1960-ban doktorált. 1962-től 1970-ig a XVIII. kerületi, majd a VI. kerületi pártbizottság titkára, 1970–1980 között a Könnyűipari Minisztérium miniszterhelyettese, illetve államtitkára. 1981-tól 1986-ig a Könnyűipari Műszaki Főiskola igazgatója.
[31] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[32] Ki mit tud a XVIII. kerületről? Budapest, 1968. 59–61. o.
[33] Szabad Lőrinc, 1947. október 5. 2. o., 1947. december 23. 2. o., 1948. június 13. 4. o. és Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle, 1948. 6. sz. 148. o.
[34] Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949. 6. sz. 692. o.
[35] BFL VII. 2.e. 39070 1937.
[36] Szabad Nép, IX. évf. 207. sz. 1951. szeptember 5. 5. o. és 219. sz. 1951. szeptember 19. 1. o.
[37] Schäffer Béla, Rozvadszky István és Paduch Ede a Kártszalaggyár dolgozói „Speciális kiképzésű merevbevonatok hazai gyártása” találmányukért 1964-ben 120.000 forintot kaptak. Esti Budapest, III. évf. 305. sz. 1954. december 27. 1. o. és Figyelő, II. évf. 14. sz. 1958. április 4. 11. o., Műszaki Élet, XIX. évf. 7. sz. 1964. március 26. 3. o. és 8. sz. április 9. 11. o.
[38] Rozvadszky István a „Könnyűipar kiváló dolgozója” kitüntetést 1965-ben és 1970-ben is megkapta, 1982-ben, mint a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat telepvezetője, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát vehette át.
MTST Közlöny, IV. évf. 2. sz. 1960. február 20. 34. o., Textilmunkás, IV. évf. 4. sz. 1960. április 1. 1. o., Könnyűipari Értesítő XIII. évf. 16. sz. 1960. április 21. 177. o. és Műszaki Élet, XVI. évf. 11. sz. 1961. május 25. 10. o.
[39] Pártélet, VIII. évf. 7. sz. 1963. július 1. 34. o.
[40] Ki mit tud a XVIII. kerületről? Budapest, 1968. 59–61. o.
[41] BFL XV.37.d 329. 151857. hrsz
[42] Fővárosunk XVIII. kerülete. Szerk.: Fekete Ferencné, Budapest. 1985.
[43] www.e-cegjegyzek.hu
[44] BFL XV.37.d 329. 151857. hrsz
[45] Google Earth és Google Street view
[46] Magyar Asztalos, XXVI. évf. 12. sz. 2016. december. 30–31. o.
