1924-ben az Állami lakótelepen lakó újságíró és édesanyja bűncselekmény áldozata lett. A tettest már másnap elfogták, de Pestszentlőrinc neve bekerült az országos sajtóba, még az országgyűlésben is emlegették a települést. Az eset kapcsán felszínre kerültek az ország általános problémái: a lakhatási válság, a lakáshiány, a középosztály lecsúszása, de a helyi szintű kérdések is, mint az, hogy az Állami lakótelepen a frissen épített házak vizesednek, vagy hogy nincs elég rendőr.
Pestszentlőrinc száz évvel ezelőtt tizenkétezer fős község volt a Pesti-síkságon, Budapesttől délkeletre. Kispesttől a lajosmizsei vasútvonal választotta el, területét a kelet felé vezető országút (Üllői út) a Szarvas csárdáig járó 50-es és 42-es villamossal, a Budapest–Cegléd–Szolnok-vasútvonal és a Nagy-Burma vonal (Iparvasút) osztotta részekre. Az 1920-as évek elején alig több mint harmincöt éve létezett, de gyorsan fejlődött, volt postahivatala, emeletes iskolája, mozija és kicsiny katolikus temploma – éppen hozzákezdtek a sokkal nagyobb főplébánia építéséhez. Jelentős gyáripar telepedett itt meg, tíz év alatt ötven százalékkal szaporodott a népesség – jellemzően az alsó középosztályhoz tartozó munkások, tisztviselők népesítették be. Lakosai is megszenvedték az I. világháborút, különösen, amikor az összeomlás után a menekülteket kellett elhelyezni.
Pestszentlőrincet azonban talán kevesen ismerték az országban 1924. június 21. előtt – egy volt Budapest előtelepülései közül, mely mindössze tizennégy éve volt önálló, és viselte ezt nevet. Azon a júniusi éjjelen – az év egyik legrövidebb éjszakáján – azonban minden megváltozott.
1921 vége. Ekkor kezdték kialakítani a pestszentlőrinci Állami lakótelepet a korábban itt működött Magyar Lőszergyár helyén a határokon túlról elűzöttek elhelyezésére, akik Budapestre menekültek – és már évek óta vagonokban laktak a nagyobb pályaudvarokon. Miután az Országos Lakásépítési Tanács negyvenhárom és fél millió koronáért megvette a telepet, 1921 őszén öt raktárépületben a menekültek bútorait helyezték el. 1921 októberétől 1922 nyaráig a lőszergyár pár éves épületeit alakították át lakóházakká. Az átalakítás több ütemben folyt,[1] 1921 októberében öt, december végéig ötven elkészült lakást adtak át a lakáshivatalnak.[2] Az Országos Lakásépítési Miniszteri Biztosság, illetve a gyártelepet átvevő Lakásépítő és Telepítő Rt. 1922 márciusában adott megbízást Marjalaky Benő és Baráth Lajos építési vállalkozóknak tizenkét-tizenkét lakás kialakítására.[3] 1922. május elején már közel negyven épület több mint 150 lakásában többszáz ember élt.[4] A telepet magas deszkakerítés vette körbe, bejutni csak a kapun keresztül lehetett, amelyet éjszakára bezártak.
Miután az átalakítandó épületek elfogytak, a szociális lakásépítési akció keretében a miniszteri biztosság 1922 nyarán a fennálló épületek között felépítendő 57 darab négyes ikerházra hirdetett versenytárgyalást,[5] ezeket a vállalkozónak október 15-ig kellett befejezni.[6] Ősszel 20 darab nyolc kétszobás lakást, 11 darab négy kétszobás lakást és 7 darab négy egyszobás lakást tartalmazó ikerház építését hirdették meg. Ezek külső vízvezetékezési és csatornázási munkáinak is el kellett készülnie december 20-ára. Ugyanez volt a határideje a derítőtelepnek is.[7]
„A helybeli lőszergyárat átalakították állami lakóteleppé. A barakkokat átalakították lakásokká és új épületeket is emeltek. Már vagy 800 menekült család nyert itt elhelyezést. Most tolnak be a vágányon még 500 vagont – tele menekültekkel. Szegények, mikor nyerhetnek elhelyezést? A télen bizonyára még végig húzzák a hideg vagonokban.” – írta Wimmerth Béla pestszentlőrinci plébános temploma Historia Domusába 1922. december 20-án.[8]
A földszintes házak mellett[9] 1923 nyarán huszonöt darab új, egyemeletes típusház építéséhez kezdtek hozzá, összesen 100 lakással.[10] A kivitelezésre kiírt pályázatot magánvállalkozók – a Tarján és Frank építési vállalat, illetve a Technika Építő Rt. – nyerték el. „A házakat homoktéglából építették. Még pedig az öt centiméternyi vastagságú téglákat élükre állítva rakták egymásra. A téglasor mögé homokot töltöttek húsz centiméternyi vastagságban, aztán ismét téglasort raktak le.”[11] A közfalakat egy sor élére állított vékony téglával, a padlót két deszka közé töltött salakkal oldották meg, az ajtókat, ablakokat régi használt anyagokból vásárolták össze. A budapesti lakásínség következtében a telep lakásaiért is harc indult a kérvényezők között. Elsősorban menekült egykori középosztálybeli állami alkalmazottakat, postai tisztviselőket, vasutasokat, tanítókat és fiatal házaspárokat helyeztek el bennük.
„Pestszentlőrinc csinos kis utcáiban lombok közé rejtett villák állanak. Béke, tisztaság, nyugalom. Az egyik mellékutcának láthatóan nagyobb a forgalma, mint a többié. A villamosmegállótól csapatokban tódulnak az emberek ebbe a kis uccába: egy rendőrtanácsos, egy jól öltözött úr, tisztviselő lehet, antilopcipős, elegáns hölgy… kékzubbonyba öltözött munkás, sok mezítlábas, rongyos gyerek. Mind a baraktábor felé igyekeznek.
A barak épületcsoport egész kis városka. Alacsony, hosszan elnyúló alkotmányok, (vannak emeletes épületek is) téglából építettek. Mindegyiknek van kis udvara. Sokhelyütt kertecskét teremtett az ajtó elé a dolgos kéz és most buján zöldel benne a napraforgó és néhány virágtő. Kis uccák. Azután a baraktábor külön kereskedelme és ipara: kávémérés, vendéglő, fűszerüzlet, gyümölcs- és zöldségárusok. Az épületek előtt gyermekek játszadoznak. Benn a szobákban dolgozik a munkásasszony, egy szál ingben, szoknyában ruhát mos, amott egy postásféle újságot olvas, másutt a bársonyfotelben pihenve horgol egy őszhajú úrinő. Ez a pestszentlőrinci baraktábor.”[12]
Dr. Simán Endre huszonhét éves volt. Apja, Simán István nagykanizsai háztulajdonos, szatócs volt. 1882-ben vette el Markovits Annát, akitől 1884-ben egy Mária nevű lánya született. Házasságuk mindössze nyolc évig tartott, az asszony 24 évesen elhunyt. Simán István másodszor is megnősült, Szakács Lenkét vette el, aki 1894-ben szülte meg István József nevű fiát – ő azonban másfél évesen elhunyt. Második fiúk, Endre Árpád 1897. június 6-án született meg Nagykanizsán. Nővére, Simán Mária Nagykanizsán 1908-ban feleségül meg Kovács Ferenc járási számvevőhöz.[13]
1915-ben Nagykanizsán tett érettségi vizsgát a kegyes tanítórendiek (piaristák) római katolikus főgimnáziumában, majd még abban az évben beiratkozott a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem jogi karára. Már egyetemi évei alatt elkötelezte magát az újságírással és a politikával, 1919 decemberében a „Centrum” Keresztényszocialista Főiskolai Hallgatók Szervezetében a propaganda szakosztály vezetésével bízták meg,[14] 1921-ben a Keresztényszocialista Országos Szakszervezetek Vezérlőbizottságának jegyzőjévé választották.[15] Közben megszerezte diplomáját, és hírlapíró lett a Nemzeti Újságnál, majd Benárd Ágost A Nép című keresztényszocialista napilapjánál vállalt állást. „Mintha most is látnám, amikor egyszer csak megjelent a Szentkirályi-utcai helyiségben és attól kezdve az ő keményen csattogó hangján már kora reggel ott diktálta az írógép mellett a cikkeket, a politikai referádákat, a parlamenti eseményeket. Nagy energiájú, fürge, beszédes és nívós, állandóan vitázó kedvre beállított legényke volt, talán olykor túlságosan is életre való, csupa érvényesülést követelő, lelkes és szembeszökő ifjontiság, lendülettel és elszántsággal harcolta végig rövid pályáját.”[16]
Lukszits József húsz éves volt. Budapesten született 1904. február 1-jén, sokgyermekes családba.[17] Apja, Lukszits István, miután az 1880-as évek végén feleségül vette Krenkó Katalint, telkes gazda, majd napszámos volt Nagyperkátán. A család az 1890-es évek elején költözött Budapestre, az apa harminc évig az államvasúti gépgyárban fűtőként dolgozott. A század elején több helyen laktak a VIII. kerületben. 1909-ben már Rákoscsabán éltek, azonban 1919-ben a család elvesztette a házát. „Rettenetes életem volt nekem az anyámmal. Soha nem jutottam volna én ide, ha az anyám úgy érez, mint egy anya, s nem úgy, mint egy más közönséges nő. Minden testvéremnek el kellett hazulról mennie. Szerteszéjjel a nagy világba. […] Én persze nem látok be a dolgok mögé, nem látom az ő okait. Lehet, hogy igaza volt. Nem bírta elviselni a betegségemet, azt, hogy büdös voltam neki odahaza. Most is, a szerencsétlenség előtt, a betegségem miatt bocsájtottak el a folyamőrségtől. Állás nélkül maradtam. Hazamentem az édesanyámhoz. Édesanyám, – mondtam – nincs ruhám, adjon egy kis pénzt, hogy ruhát vásároljak. Csak egy napig maradhattam az anyai hajlékban, mert kiüldözött az anyám, egy krajcár nélkül. Én legalább így érzem.”[18]
Lukszits József négy elemit végzett, de sokat olvasott könyvet, újságot. Korán elkerült otthonról, maga tartotta el magát. Több foglalkozással is próbálkozott, volt mészáros, kőműves, katona, folyamőr és segédmunkás is, de sehol sem tudott megmaradni hosszabb ideig, ezért alkalmi munkákból tartotta fenn magát. A szeplős, pattanásos fiatalember kora ifjúságától gyógyíthatatlan, súlyos betegségben szenvedett, orrsorvadása (lyticus) volt, amit ugyan 1920-ban megoperáltak, mégis elviselhetetlen szagot árasztott, ezért kerülték az emberek. A szagot cigarettázással igyekezett enyhíteni. „Tömpe orrának nyerge olyan homorú, hogy majd elvész az arcában. Az orrnyereg körül, kétoldal lilába játszó, fekete színű folt van, ami visszataszítóvá, szinte félelmetessé teszi arcát. A homloka alacsony, haja gesztenyebarna, kócosan, kuszáltan lóg arcába.”[19]
1923. május. Simán Endre az Állami lakótelepre, a 153. számú újonnan épült emeletes épületbe költözött édesanyjával – korábban a VIII. József utca 35. szám alatt lakott. „A fiú azonban annyit panaszkodott szüleinek, hogy nem tud nyugodt életet élni, mert ide-oda hánykolódik a bútorozott szobákban, nem tud kellőképpen táplálkozni nyomasztó anyagi gondokkal küzd, hogy végül édesanyja elhatározta, hogy felköltözik fiához Budapestre, hogy részére több kényelmet és nyugodtabb életet biztosítson.”[20] Ugyanekkor vállalt állást a Magyar Távirati Irodánál, ahol parlamenti tudósító volt, de dolgozott a Magyar Jövő című újságnak is. 1924. április 1-jén mondott fel az MTI-nél, hogy a vizsgáira koncentráljon. „Előzékeny modorával, szimpatikus egyéniségével közkedveltségnek örvendett ismerősei körében és általában tehetséges embernek tartották.”[21]
1923. szeptember. Az Állami lakótelep újonnan épített emeletes épületeiben problémák jelentkeztek. „Az emeletes házakban már a bútorok felhordásakor recsegni, ropogni kezdtek a falépcsők. A szűk szobák falain vékony vízcsíkok ereztek végig. Néhány nap után a vakolat is hullani kezdett és a lakók észrevették, hogy az emeleti lakásokban a súlyosabb bútorok alatt lesüllyedt a padló.”[22] A cseréptetőket megbontotta a szél, esős napokon becsorgott a víz. A homoktégla megszívta magát, meglazult a padló is. A falak felvizesedtek, bepenészedtek, megrepedtek. Repedések támadtak a vakolaton, az emeleti lakásokban hullámzott a padló. A lakók megbetegedtek.
Először a 155-ös ház egyik szobájában a hajlott meg a mennyezet. Kiderült, hogy régi, korhadt gerendákat, deszkákat építettek be. A lakókat kiköltöztették, az épületet építő Tarján építész a faanyagot újra cserélte. Pár napra rá a Technika Építő Rt. által épített 147. épület emeleti lakásában horpadt be a padló, a mennyezet és a kitöltő bűzös salak darabjai a földszinti lakás szobáját tették lakhatatlanná. A gerendákat itt is kicserélték. Szeptember végén ugyanez történt a Tarján-féle 157. épületben, melyet 1923. szeptember 27-én javítottak – a munkások a megrepedt gerendát próbálták kiszedni, amikor az épnek hitt gerenda is megrepedt alattuk.[23] Mindeközben már az Állami lakótelep 184 házának 1120 lakásában 5000 fő lakott 1923 végén.[24]
„1922. év őszén mint ismeretes, oly nagy volt a vagyonlakók száma, hogy azok elhelyezéséről még az 1922—23 tél folyamán kellett mindenáron gondoskodni. Késő ősszel, hetekig tartó esőzések mellett, mikor még télbehajló volt az időjárás, kezdődött el az építkezés tekintet nélkül arra, vajon a nedves és hideg időjárás alkalmas-e az építkezésre, vagy sem. A fő cél az volt, hogy minél hamarább, minél rövidebb időn belül, minél nagyobb számú lakás létesíttessék. Így történhetett csak, hogy ebben az időben, amikor még az állami kislakásépítkezések felügyeleti irányítása az azóta megszüntetett Országos Lakásépítési Kormánybiztosság hatáskörébe tartozott, a létesített lakások egy részében, dacára a lelkiismeretes művezetésnek és gondoskodásnak a famennyezet elkorhadt. Az ügyeket azóta nagytekintélyű szakértők megvizsgálták, akik beterjesztett szakvéleményükben annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy a szóbanforgó faszerkezeteknek korhadását nagyrészt azok készítésekor beállott kedvezőtlen időjárás okozta.”[25]
Mivel a szakértők megállapították, hogy az emeletes házakba beépített gerendák egy év alatt elkorhadtak, 1924 elején az emeleti lakásokat aládúcolták: „A kétszobás lakások második szobáját lezárták és ennek a földszintet és első emeletet elválasztó tetőfalát lebontották. Így az első szobába szorultak a lakók. A »második« szobákat a földszinten gerendákkal támasztották alá. Akkor azonban, ha az úgynevezett második szobák elkészülnek, úgy az elsőkre kerül a sor és akkor már csak majd két-három szál deszkán közlekedhetnek a kész és már aládúcolt szobákban a lakók.”[26] Februárban a két kivitelező hozzákezdett a tetők és a padlók bontásának, a vasgerendák beépítésének.
1924. június 14. szombat. Simán Endrének és ötvenkilenc éves édesanyjának is ki kellett költöznie a 153. számú emeletes házból. A frissen elkészült 196. épületben, a bejárókaputól jobbra, a 3. számú lakásban kaptak ideiglenesen helyet. „Ez a barakk hosszú, keskeny, földszintes építmény. A 3. számú lakás a keskeny barakk jobbszárnyán van. Egy kis ajtón át, amely előtt kicsi kis veranda van, egy előszobába, majd onnan egyenesen tovább a konyhába és éléskamrába jutni. Az előszobából balra ajtó vezet az egyik szobába, innen tovább balra a másik szobába jutni. A két egymásba nyíló szoba ablakai arra a kis utcára néznek, amelyből a bejárat nyílik.”[27] A bal oldali szobában Simán Endre, a jobboldaliban édesanyja lakott. A szomszéd lakásban Knoll Péter gyári munkás lakott, Knoll Péterné elmondása szerint az épületben nedvesek voltak falak, az építés, meszelés után nem száradtak még ki, a dohos levegő miatt az ablakot nyitva kellett tartani.
De Simánék nem szándékoztak sokáig Pestszentlőrincen maradni. Simán Endre még a 153. számú[28] épületben mesélte el, hogy az Erzsébet körúton társul be egy ügyvédi irodába, többeknek eldicsekedett a telepen, illetve az ott dolgozó kubikusoknak, kőműveseknek is elmondta, hogy pár nap múlva Budapestre fognak költözni. Ki is néztek egy ötszobás lakást, ami ötvenmillió koronába kerül, az utolsó vizsgák letétele után ott akar ügyvédi irodát nyitni. Az összeget már meg is kapták Nagykanizsán élő apjától, aki eladta a fűszerüzletét és földbirtokot vásárolt, Nagykanizsáról azonban nem akart elköltözni.[29]
Lukszits József három év óta bérelt szobát Rizmayer Józsefné mosónőnél Pestszentlőrincen, a Kossuth Lajos utca 155. alatt. 1924 nyarán segédmunkásként alkalmazták az Állami lakótelep építkezésén. Három másik, a telepi építkezésen dolgozó napszámossal együtt segített Simánéknak áthurcolkodni az egyik épületből a másikba. Ő szögezte le Simán Endre ruhás ládáját, ekkor tűntek fel neki az ügyvéd jó minőségű ruhái, alsóneműi, melyekre fájdalommal és irigykedve nézett.
„Az utolsó héten, mióta Simánék költözködését megfigyelte, esténként nem járt haza pontosan. A késő éjjeli órákban bújt be a vackába, pedig reggel korán kellett kelnie, hogy munkába siessen. Az estéit arra használta fel, hogy Simánékat figyelte. Észrevette, hogy a barakklakásnak van egy földszintes ablaka, mely állandóan nyitva van, s a nyitott ablakon minden este jól látta, amikor Simán Endre petróleumlámpa világánál könyvei fölé hajolva tanul.”[30]
1924. június 19. csütörtök. Simán Endre egész napját egy budapesti ügyvédi irodában töltötte, ahol néhány hónap óta ügyvédjelöltként dolgozott. Kora este, miután hazatért, szorgalmasan készült utolsó vizsgájára, többen látták, hogy a kertben sétálva hangosan tanult. Simánné este még a szomszédokkal beszélgetett, majd tíz óra körül térhettek nyugovóra. „Ahogy a 196. számú barakkba belép az ember, egy apró előszobán át jutni be az első, egyablakos szobába, ahol Simánné aludt, azután egy kétablakos másik szobába, ahol a fia feküdt.”[31]
Amikor Lukszits felébredt, arra gondolt, hogy ünnep, Úrnapja van, és milyen jó lenne, ha ő is válogathatna a ruhák között mint az urak. Csak is Simán Endre finom ruhái jártak a fejében, mint már az előző napon is – és elhatározta, hogy megszerzi őket. Kitépett egy írólapot és arra kezdte el irónnal lekörmölni kusza gondolatait.[32] Délután a házvezetőnőjétől kölcsönkérte hátizsákját, majd távoztakor magához vette a konyhából a főbérlő baltáját is. Előbb a 196. számú épületnél őgyelgett, majd a kocsmába vezetett az útja, ahol egy kőművessel iszogatott. Záróra után visszaindult az Állami lakótelep felé. A baltát a hátizsákba tette, majd a hátizsákkal a kezében leült a lakással szembeni töltés alá és ott várt virradatig.
1924. június 20. péntek. Este nyolc órakor telefonhívás érkezett a Budapesti Rendőr-főkapitányságra. A kispesti rendőrkapitányságról jelentették, hogy két embert meggyilkolva találtak a pestszentlőrinci Állami lakótelepen. A holttesteket Knoll Péterné fedezte fel délután:
„Ma reggel féltízkor egy ember jött, kopogtatott, de minthogy választ nem kapott, elment. Később újra megjelent, ismét nem válaszoltak a kopogtatására és újra eltávozott. Három óra felé jött egy szerelő, ez is hiába kopogott. Majd a tejesasszony jött, aki hogy szintén hiába kopogtatott, hozzám jött, nézzem meg, mi van a szomszédban, mert gyanús füst száll ki a lakásból. Odamentem, a kisszobának ablaka nyitva volt, de egy kis vászonfüggöny lógott előtte. Félrehúztam a függönyt és benéztem. Az ablakkal szemben áll az ágy, ott láttuk az ágyban Simánnét, a feje véres volt és a párnák is tele voltak vérrel. Azonnal rendőrért szaladtam.”[33]
Ekkor érkezett oda Hugyecz Sándor, a telep segédgondnoka, aki az ablakon kiáramló füstre lett figyelmes. „Villámgyorsan terjedt el az egész telepen a rémhír, hogy tűz támadt a 196-os barakkban. Vödrökkel felszerelve csoportosultak már a környékbeliek, s az udvar felől feltörték az előszobába nyíló ajtót. Benyitottak az első szobába, a balfelől nyílóba, amelyben dr. Simán Endre lakott. Sűrű füsttömeg lepte el a szobát, vödrökkel öntözni kezdték az ágyat, amely a füst fészke volt.”[34] Ezt követően telefonon értesítették a rendőrséget, Simán Istvánné szobájának ajtaját már ők törték fel.
„A barakkal szemben lévő két méter magas töltésen ekkor már több mint ezer főnyi tömeg gyűlt össze. Külön rendőrnek kellett a kíváncsikat visszatartania.”[35] Egy különös epizód is lejátszódott: egy fiatalember törte keresztül a rendőrkordont, azt kiáltva „Én is látni akarom!”. Ám a posztoló rendőr elkergette onnan.
A helyszínre Laky Lajos detektívfőnök, Szrubián Dezső rendőrtanácsos és Angyal László detektív-felügyelő vezetésével rendőri bizottság szállt ki, és megindította a nyomozást. A rendőrorvos megállapította, hogy Simán Endre dr.-ral és Simán Istvánéval fejszecsapások végeztek: „A véleménye, hogy a holttest homlokán látható körülbelül egy ezüst ötkoronásnál valamivel kisebb seb valamilyen tompa tárgytól származik és minden valószínűség szerint Simán Endrét álmában ölhették meg. Dulakodás nyomai nem voltak találhatók. […] Az ajtóval szemben, a fal mellett lévő ágyban feküdt Simánné holtteste. A jobb halántékán egymás mellett két nagy seb van, amelyek szintén egy-egy ezüst ötkoronás nagyságúak, valószínűleg szintén tompa tárgytól keletkeztek és oly erősek voltak, hogy Simánné agyveleje is kiloccsant. Amikor a holttestet megtalálták, mint ezt most a bizottságnak előadták, Simánné szája egy lepedővel be volt tömve. Bal kezéről gyűrűi hiányoztak, kezén karcolások láthatók.”[36] A halál idejét az orvos 1924. június 20. hajnali négy órára tette.[37]
A helyszíni szemle este kilenckor már nem sok érdemlegeset tudott megállapítani – a telepen villanyvilágítás hiányában sötét volt, a rendőrautó két acetilénlámpáját vették le, azzal próbáltak világítani, kevés sikerrel. „Bent helyszíni szemlét tartottak, gyéren világító lámpa mellett, kint pedig a telep gondnoka egy fáklyával világított és ez megvilágította bent a sok rendőrtisztet, amint vizsgálják a szobát, a gyilkosságot.”[38] Annyi biztos volt, hogy a lakás fel volt forgatva, az értékek és Simán Endre elegáns ruhái, fehérneműi eltűntek, Simánné ujjáról a gyűrűt lehúzták. Hogy mennyi pénzt vittek el, nem lehetett megállapítani, csupán Simánné retiküljében találtak néhány ezer koronát. Megállapítást nyert, hogy a gyilkosságot éjjel követték el, ugyanis az áldozatok levetkőzve, hálóingben ágyaikban feküdtek. Az ablakpárkányon egy cipősarok nyomát találták meg.
A helyszínelés közben több tanút kihallgattak. Érdekes vallomásokat is hallottak: Knollné éjfél után nyöszörgést és jajgatást hallott, de ez hamar abba maradt, azt hitte Simánné beteg. A telepen lakó Szilágyi Józsefné kutyája nyöszörgött, megütötték. Egy asszony – talán Köbl Irma szőnyegszövőnő – elmondta, hogy késő éjszaka három rövidnadrágos ember állította meg, és kérdezték hová megy. A telep szivattyútelepének gépésze egy settenkedő fiatalember látott, de amikor kérdőre akarta vonni, megdöbbenve tapasztalta, hogy rázárták az ajtót. A kantinban egy fiatalember azzal dicsekedett, hogy még este pénzt szerez. Az éjjel háromig tartó helyszínelést követően a másnap reggeli további szemléig a lakást lepecsételték, hat embert – köztük négy kubikost – őrizetbe vettek. Valószínűsítették, hogy két tettest kell keresni, akik a két áldozatot egyszerre ölhették meg. „A rendőrségnek az a véleménye, hogy a rablógyilkosságot csak a helyi viszonyokkal ismerős egyén követhette el, aki tudott arról is, hogy Simán dr. a nagy összegű pénzt kapta.”[39]
Lukszits József reggel hat óra előtt érkezett a szállására. „A kis szoba nagyon szegényesen van bebútorozva: vaságy, egy kis asztal, két szék és egy szekrény, amely a szoba egyik szögletébe úgy van állítva, hogy oldalát a faltól egy kis köz választja el.”[40] Megnézte a szállásadójától kölcsönzött hátizsák tartalmát, majd egy zsineggel összekötötte és a szekrénye mögé dobta, majd miután mindent elrendezett, lefeküdt az ágyára és elaludt. Délelőtt Budapesten, a Duna-parton kóborolt, majd kiment az Állami lakótelepre. „Valami vonta őt oda, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság. S ott ácsorgott a merénylet hírére összecsődült tömegben. Később, a félelem, hogy felismerik, elhajtotta onnan: […] Rettenetes rossz érzésem volt, egyrészt kíváncsi voltam, hogy mi történik, másrészt izgatott, hogy mit beszélnek körülöttem, aztán állandóan attól féltem és vártam is, hogy egyszer csak valaki rám mutat és azt mondja, hogy itt a gyilkos. Nem bírtam nyugodtan a szörnyűködő emberek között maradni. A rendőrök, akik a nagy tömeget korlát mögé szorították, állandóan kiabáltak, hogy az emberek maradjanak nyugodtan.”[41] Aznap hamarabb ért haza, mint a megelőző éjjeleken. Rizmayerné korholására azt válaszolta, hogy hamarosan elmegy Pestszentlőrincről, mert nem érdemes itt dolgoznia. Folytatta az előző nap megkezdett levelét, melyet a rendőrségnek címzett.[42]
1924. június 21. szombat. Az országos napilapok a rendőri bizottsággal együtt kiküldött tudósítók beszámolói alapján több hasábban hozták a pestszentlőrinci kettős gyilkosság hírét, de még a vidéki helyi újságok is azonnal beszámoltak róla.[43] Reggel Rizmayerné elmesélte, hogy gyilkosság történt az Állami telepen és hívta Lukszitsot, hogy menjen vele megnézni mi történt, de ő azt válaszolta, hogy nem érdekli, nem szeretne ilyesmit látni. Miután a szállásadónő elment, Lukszits is eltávozott a lakásból.
A rendőri bizottság Laky detektívfőnök, Szrubián rendőrtanácsos és Angyal detektívfelügyelő vezetésével és közel száz detektívvel délelőtt tizenegy órakor szállt ki ismét a helyszínre. Mindent érintetlenül találtak, a holttestek is ott feküdtek, ahol életük utolsó pillanataiban voltak. Simán Endre kezében még mindig megmerevedett ujjakkal szorította anyja véres alsószoknyáját. Dr. Kenyeres Balázs orvosprofesszor, a törvényszéki orvostan világhírű szakértője is megvizsgálta a holttesteket. Szerinte a gyilkosságokat ugyanazzal a tárggyal követte el egy nagyon izmos ember.
A detektívek a telep lakóitól vallomásokat vettek fel, ujjlenyomatokat kerestek. Az újabb szemlén a bizottság megállapította, hogy a szekrényt és a ruhás kosarakat feltörték, a jobb ruhákat elvitték, a dívány alatt – amely petróleummal volt leöntve, és a gyilkosság felfedezésekor füstölgött – egy törött petróleumlámpát találtak, mellyel a tettesek valószínűleg fel akarták gyújtani a tetthelyet.
A tanúvallomások alapján hamar arra a négy munkásra terelődött a gyanú, akik egy héttel korábban segítettek Simánéknak költözködni. Hármat közülük megtaláltak, ők igazolták, hogy hol tartózkodtak a gyilkosság időpontjában. A negyedik azonban nem volt sehol. Még gyanúsabb volt, hogy a pénteki fizetésnapon a munkájáért járó 150.000 koronát sem vette fel a telepen folyó építkezés művezetőségétől. A munkást többször látták korábban Simánék háza körül, illetve a gyilkosság reggelén egy hátizsákkal távozni a telepről.
Futó Imre főfelügyelő egy telepi gyerekkel beszélgetett, aki ezt mondta neki: „Én már tegnap este idegyüttem a Józsi bácsival s mikor a Józsi bácsi meglátta a véres halottakat, ijedtiben elszaladt.”[44] Mihelyst az illető lakcíme kiderült, Futó a detektívekkel azonnal kiszállt a Pestszentlőrinc, Kossuth Lajos utca 155. szám alatt bérelt szobába, ahol házkutatást tartottak. A szekrény oldalán egy hátizsák lógott véres zsinegen. „Fölbontották a hátizsákot, amelyben egy véres ruhát találtak, amiről később kiderült, hogy Simán Endréé volt. Ezenkívül több férfi és női ruhanemű is volt a zsákban, mind Simán Endre és édesanyja ruhái. Az igazi szenzációs leletre csak ezután bukkantak: a szekrény tetején egy hosszúnyelű balta feküdt, amelynek élén és fokán szabad szemmel is könnyen észrevehető friss tisztogatás nyomait találták.”[45]
A gyanúsított ellen körözést adtak ki:
„A pestszentlőrinci kettős rablógyilkossággal a budapesti államrendőrség alaposan gyanúsítja Lukszics József 22 éves kispesti mészáros- és hentessegédet, aki Nagyperkátán született és aki a tegnapi nap folyamán eltűnt lakóhelyéről. Lukszics József, aki az eddigi adatok szerint valószínűleg sötétkék ruhában távozott, középmagas termetű, erős, vállas fiatalember, feltűnő ismertetőjele: vörös hajú. A főkapitányság elfogatóparancsban felszólítja az összes hatóságokat, hogy Lukszics Józsefet feltalálása esetén haladéktalanul tartóztassák le és szállítsák be a budapesti főkapitányságra.”[46]
A személyleírást telefonon közölték a pályaudvarokkal és vasútállomásokkal, kerékpáros rendőrök továbbították az őrszemeknek a kispesti kapitányság területén. A lakásban egy fényképet is találtak, amelyen Lukszits folyamőr egyenruhában volt látható – ezt a telepen ügyelő rendőröknek is megmutatták. A lakás elé és több közlekedési csomópontra őrszemeket állítottak, és a Szarvas csárdánál lévő villamos végállomást is nagy erőkkel figyelték meg.
Fél ötkor egy szennyes, gyűrött sötétkék ruhát, fehér matróztrikót, barna sportsapkát és fekete gyári munkáscipőt viselő, napbarnított arcú, közepes termetű, vézna fiatalember szállt le a legnagyobb nyugalommal a szentlőrinci végállomáson villamosról. A detektívek azonnal felismerték benne Lukszits Józsefet. Beszélgetve mentek feléje, hogy ne fogjon gyanút. Amint melléje értek, két oldalt megragadták a karját. Lukszits csak annyit mondott: „Tudom miért fogtak el. Én vagyok a telepi gyilkos.”[47]
Lukszitsot az 50-es és a 22-es villamoson azonnal a főkapitányságra vitték, ahol Laky detektívfőnök és Szrubián rendőrtanácsos hallgatta ki. Mindent részletesen bevallott:
Ahogy a házat figyelte, észrevett egy nyitott ablakot, melyen a függönyt félrehúzva bemászott. „Szemben az ablakkal, talán három lépésnyire, ott volt az ágy és benne feküdt az asszony. A baltával gyorsan a fejére sújtottam egyet, mire az asszony hörögni kezdett. Erre előszedtem a törülközőjét, betömtem, aztán kétszer-háromszor ráütöttem még a fejére. Csak amikor végeztem az asszonnyal, jutott eszemben, hogy a fia, is itt van, vajon mi van vele, felébredt? Gyorsan utánanéztem. A másik szobába vezető ajtó nem volt lezárva, csak be volt támasztva. Ezt kinyitottam, beléptem a másik szobába. Az ágyában nyugodtan aludt a fiú. A balta élével a fejére ütöttem egyet, ekkor megmozdult és ezért még háromszor-négyszer a fejére sújtottam. A balta véres lett, az éle is, meg a feje is. Kerestem valamit, amibe megtörölhetném. Ott láttam a másik szobában az asszony alsószoknyáját. Elvettem és beletöröltem a baltát, és amikor már letisztítottam, rádobtam az ágyra, ahol a fiú feküdt. […]
Ezután meggyújtottam a lámpát. Kimásztam a verandára, behoztam az otthagyott hátizsákot, azután az asszony szobájában a pohárszékből kiszedtem az asszony ruháit, a másik szobában lévő szekrényből a fiú ruháit, az ágy mellől, a székről fölvettem a fiú utoljára hordott ruháját, begyömöszöltem a hátizsákba, aztán a lámpát eldugtam a dívány alá azért, hogy ne legyen feltűnő, hogy előbb égett ott a lámpa.”[48]
Ahogy szedte össze a ruhákat, lelkiismeret furdalást érzett, hiszen az alvó fiú mellett akár gyilkosság nélkül is el tudta volna lopni a ruhákat. Miután mindent összeszedett, az asztalon megtalált kulccsal távozott és a lakás ajtaját maga után bezárta. Az elrabolt értékesebb tárgyakat – női aranyóra, aranygyűrű, rézlánc, medalion egy lány arcképével, bőrtárca negyvenezer koronával, inggombok – egy zsebkendőbe kötve lakóházának kertjében ásta el. „Hogy milyen érzés fogja el az embert, ezt kérdezték már sokan, amire nem tudtam felelni, mert megmondani nem lehet, és nem lehet leírni sem.”[49] Kihallgatását követően őrizetbe vették.
1924. június 22. vasárnap. Délelőtt fél tízkor Barabás Béla rendőrkapitány ismét kihallgatta Lukszitsot, majd közölte vele, hogy előre megfontolt gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásba helyezték, és orvosi vizsgálatra vitték. Kirendelt védőügyvédje, Róth Béla megbízólevelét fél tizenkettőkor írta alá Barabás Béla rendőrkapitány irodájában. Ekkor Lukszits meglátott az asztalon egy vajas kenyeret: „Nekem már úgy is mindegy, én már mindent bevallottam. Most csak egy kérésem van: adják nekem azt a darab vajaskenyeret és adjanak egy cigarettát is.”[50] – kérte a rendőrkapitányt, aki teljesítette a kérést. Délben nyilvántartásba vétel miatt két detektív a rendőrségi fotográfushoz kísérte, ujjlenyomatot vettek tőle – majd az ügyészség fegyházába vitték.
Délelőtt volt a kapitányságon a két megtört apa: Lukszits István és Simán István is. Simán később kiment az Állami lakótelepre, ahol intézkedett, hogy a fia lakásán lévő bútorokat és ruhákat árverezzék el. A telepen mindenki az események hatása alatt állt, éjszaka nem mertek ablakot nyitni. Nem volt ember, aki ne a gyilkosságról és a rendőrség gyors és sikeres akciójáról beszélt volna. A szomszédasszony, Knoll Péterné még mindig sápadt volt, és akadozva beszélt: „Ki gondolta volna? Én láttam azt a fiatalembert. Egész héten ott ólálkodott. A szomszédban van egy kutya, az mindig vonított, a gyilkosság éjszakáján is, de akkor úgylátszik kővel megdobta a gyilkos, mert most alig tud járni.”[51]
1924. június 26. csütörtök. A délután folyamán több száz fős tömeg – túlnyomórészt a telepen lakó nők – gyülekezett a 196-os épületnél. Ekkor tartották az árverést. Simán István és a lánya a házból az ablakon keresztül adogatta ki a tárgyakat. Az apa négyszer elájult, de nem akart elmenni a házból, folyton a másnapi temetést emlegette. Lánya kétségbeesetten támolygott a szobák között: „Szegény, drága, Bandi, a legjobb testvér volt, aki valaha élt a földön — ismételgeti apatikusan, miközben az árverés alá rendezi a lakás dolgait.”[52]
„Az ablak alatt pár szétszedett ágy, dívány, virágos szalongarnitúra, az ablakon át asztalkára felhalmozott porcellán csecsebecsék és nippek látszanak.”[53] A kikiáltó Bábel István községi jegyző volt. A tornác előtt egy asztalnál ült Daróczy Endre és Likay László községi jegyző, ők írták az összegeket, vették át a pénzt. „A közönség nem igen árverez, csak néha vesznek meg egyesek apróbb dolgokat. Az árverést három-négy árverési hiéna vezeti, ők vesznek meg mindent, olcsón, úgyszólván az érték tizedárán. Közben vigyáznak egymásra, nehogy egymás kárára egymás ellen árverezzenek. Sietnek mindent kifizetni, nehogy »túlértékelődjön« valami.”[54]
Két láda könyv körül vita támadt, hiszen alacsony árért hirdették, többen kiáltoztak, hogy darabonként adják el. A tömeg jó kedvre derült, amikor a kikiáltónak egy üres ládát hoztak („Lépjen fel képviselőnek!”), illetve amikor egy pohár sillerbort adtak neki – miután megitta megtörölte nagy bajszát. Utoljára a véres ágyneműk kerültek dobra, ezekért folyt a legnagyobb harc a hiénák között.
1924. június 27. péntek, fél tizenhat. Simán Endrét és édesanyját a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra – a sírhelyet a főváros adományozta. Kétezren jelentek meg az eseményen – legtöbben az Állami lakótelepről és az újságíró kollégák közül. Simánnét református, fiát katolikus szertartás szerint búcsúztatták, Benárd Ágost A Nép szerkesztősége, Szirmay István az Otthon Kör és az Újságíró Egyesület, Pethő Sándor a Pátria Klub nevében mondott beszédet, de az állami lakótelepiek szónoka is elbúcsúzott a halottaktól. A koporsók leeresztésénél a keresztényszocialista dalárda énekelt gyászénekeket.
Ugyanezekben az órákban a nemzetgyűlésben felállt Lendvai István fajvédő képviselő, és rámutatott arra, hogy Simán Endre azért lett rablógyilkosság áldozata, mert nem tudott lakáshoz jutni.
1924. július 3. csütörtök. A Pestvidéki Törvényszék vizsgálóbírája befejezte az ügyben a kihallgatásokat és kétszeres gyilkosság, rablás, gyújtogatás bűntettének vádjával elrendelte Lukszits József előzetes letartóztatásának fenntartását.
1924. október 14. kedd. A Pestvidéki Királyi Ügyészség elkészítette a vádiratot, melyben Lukszitsot kétrendbeli gyilkossággal vádolta és halálbüntetést kért rá. Védője nem élt kifogásokkal, csak orvosszakértők meghallgatását kérte, akik szerint a vádlott terhelt ember, de nem elmebeteg.
1924. december 3. szerda. A Pestvidéki Törvényszéken dr. Leitner Emil táblabíró tárgyalta a Simán-ügyet. A tárgyaláson jelen voltak az áldozatok családtagjai, valamint a tettes édesanyja és négy testvére is. A vádlott gyűrött fekete ruhában, könnyes szemmel állt a bíróság előtt. Az elnök kérdéseire mindent akként mesélt el, ahogy már korábban, elfogása után a rendőrkapitányságon – egy kivétellel: ezúttal vállalta, hogy a nyomok eltüntetése érdekében fel akarta gyújtani a lakást. Tanúként hallgatták meg Rizmayer Józsefnét, Hugyecz Sándort, Kenyeres Balázst és Németh Ödönt, aki a vádlottat épelméjűnek mondta ki. Dr. Schäfer Béla királyi ügyész az előre megfontoltságot bizonyítottnak látta és kérte a vádlott elítélését. Róth Béla temetni jött és nem védeni, hiszen az áldozatban pályatársát vesztette el. Védőbeszédében rámutatott arra, hogyha nincs a lakásínség, ha a fiatal ügyvéd megfelelő lakáshoz jut Budapesten, akkor nem történt volna meg ez a szörnyű eset. Felolvasta Lukszits leveleit, melyeket a gyilkosság előtt és után írt, valamint bemutatott egy halotti anyakönyvi kivonatot, mely bizonyította, hogy Lukszits József – úgymond – nem csak Simán Endrét és Simán Istvánnét gyilkolta meg, hanem saját apját is, aki bánatába belehalt. Lukszits István napszámos 1924. november 17-én éjjel három órakor hunyt el tüdőlobban Kispesten, hatvanhárom éves korában.[55] Egyúttal a vádlott fiatal korára is rámutatott. „Adja meg módját a királyi törvényszék, hogy Luxics József a földön vezekelhessen bűneiért…!”[56] – fejezte be beszédét Róth. Ezt követően a bíró másnap 11 órára tűzte ki az ítélethirdetés időpontját.
1924. december 4. csütörtök. Az ítélethirdetés nagy érdeklődés mellett zajlott le. A megbilincselt vádlottat két fegyőr kísérte be fél tizenkettőkor. Délben jelent meg Leitner tanácsvezető elnök, hogy megnyissa a tárgyalást. Ezt követően kis közjáték akadt. Róth Béla javasolta egy spiritiszta meghallgatását, akinek Simán Endre szelleme elmondta, hogy a gyilkos felbujtásra cselekedett és elmondta a bűntárs nevét. A törvényszék elutasította a védő indítványát és kihirdette az ítéletet. „Lukszics József húszéves hentessegédet bűnösnek mondta ki a Btk. 278. szakaszába ütköző kétrendbeli gyilkosság és a Btk. 344. szakaszába ütköző egyrendbeli rablás és fosztogatás bűntettében s ezért a bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte.” „A bíróság súlyosbító körülménynek vette a bűnhalmazatot és azt a kegyetlenséget, amellyel a gyilkos tettét elkövette. Enyhítő körülmény a vádlott betegsége, fiatal kora és nyomorúságos helyzete.”[57] Az indoklásban a bíró felvázolta az ügy egész lefolyását, körülményeit, valamint kihangsúlyozta, hogy a vádlott ugyan négy hónappal és húsz nappal több volt már húszévesnél, tehát már halállal is büntethető, mégis fiatal korára való tekintettel ettől eltekintett. Az ügyész súlyosításért, a védő enyhítésért fellebbezett.
1925. április 28. kedd. A királyi ítélőtáblán tartott fellebbviteli tárgyalásra Lukszits Józsefet a fogházból nem vezették elő, ehhez azonban a védőügyvéd ragaszkodott, így a tárgyalásra újabb időpontot tűztek ki.
1925. május 12. kedd. Az újabb tárgyaláson a perbeszédek után Kállay Miklós elnök megsemmisítette az elsőfokú ítéletet azzal az indokkal, hogy Lukszits a kétrendbeli rablógyilkosság bűntette mellett nem gyújtogatás kísérletét, hanem befejezett gyújtogatást követett el. A vádlottat ennek megfelelően kötél általi halálra ítélte. Lukszits nem kért kegyelmet, az ítéletben megnyugodott, védője azonban fellebbezést nyújtott be a Curiához.
1925. augusztus 19. szerda. A Curián Mendelényi László tanácsa hosszú tanácskozás után a védő által beterjesztett semmiségi panaszt elutasította, az ítélőtábla által kiszabott halálbüntetést helybenhagyta.
1925. szeptember 26. szombat. Délben Gold Károly állami hóhér jelent meg ünneplőben az ügyészségen, hogy a büntetőtörvényszék harmadik emeletén az ügyészi bűnjelkamrából átvegye azt a kötelet, amelyet 1919 óta a kivégzésekhez használnak.
1925. szeptember 28. hétfő. Élete utolsó napját Lukszits József apátiában töltötte a Maglódi úti gyűjtőfogház egyik magányos cellájában. Délelőtt Leitner Emil látogatta meg, aki tájékoztatta, hogy halálos ítéletét a Curia helyben hagyta, kegyelmi kérvényét a kormányzó elutasította. Ezt követően átvitték egy siralomházzá átalakított cellába, utolsó kívánsága egy csomag Hölgy cigaretta volt. A nap folyamán felkereste Gold Károly ítélet végrehajtó, az ügyvédje, Róth Béla, illetve egy pap is, akit az elítélt szívesen fogadott és meggyónt neki.
1925. szeptember 29. kedd. „Lassan permetező esőben, nyolc óra előtt már a kíváncsiak százai lepték el a Maglódi-úton levő gyűjtőfogház környékét. A kivégzést kilenc órára tűzték ki, de a jeggyel rendelkező közönség jórésze jóval korábban érkezett meg az akasztás színhelyére. Szigorú igazoltatás után haladnak át az emberek a gyűjtőfogház hátsó, kis udvarára, ahol az előre elkészített akasztófa körül félkörben várják az akasztás időpontját.”[58] Nőket – habár sokan szerettek volna bejutni – nem engedtek be az ítélet végrehajtásra.
Gold Károly és két segédje ünneplőben várja a munkát, kezében táskája a kötelekkel. A kitűzött kilenc órakor az ügyész felszólítására Bogucz László bíró felolvassa az ítéletet, majd négy fogházőr a bitóhoz kíséri Lukszitsot.
„Ami most következik, pillanatok alatt játszódik le, gyorsabban, mint, a toll leírhatja vagy a szem olvashatja. Luxicsot az akasztófa felé fordítják a hóhérok, összekötözik a kezét, lábát. Most a két segéd fölállítja az elítéltet a zsámolyra és miközben a hóhér fölsiet a létrára, Luxics nyugodt hangon megszólal: – Volna még néhány szavam. Lehet?”[59] Az ügyész nemet int, miközben az elítélt nyakára kerül a kötél. „Kérem, imádkozzon az áldozatok üdvéért!” – intézi utolsó szavait a mellette álló szerzetesnek.
„A hóhér gyorsan végezte munkáját. A zsámolyt kihúzták alóla és néhány perc múlva Gold Károly jelentette a bíróság elnökének, hogy az ítéletet végrehajtotta. Az orvosszakértők 15 perc múlva állapították meg a halál bekövetkezését. A holttestet, miután eltemetése végett senki sem jelentkezett, az anatómiai intézetnek adták át.”[60]
Hogy miért volt szenzáció a szentlőrinci rablógyilkosság? Az áldozat jómódú újságíró volt, akit sokan ismertek – három lapnál is dolgozott –, ugyanakkor jogot tanult, ezáltal biztosított volt a zsurnaliszta- és ügyvéd-társadalom rokonszenve. Az elkövető ellenben egy paraszti-munkás sorból származó napszámos volt, akinek betegség csúfította el az arcát. Az eseten keresztül rá lehetett mutatni a sietve eszközölt építési akció hátulütőire, pellengérre lehetett állítani a kormányzatot a szociális és lakáshelyzet miatt.[61]
Szenzáció volt a szentlőrinci rablógyilkosság? Hiszen a közbiztonság jelentősen romlott az országban az első világháború utolsó éveitől kezdve, csak Gold Károly hat kivégzést hajtott végre 1925 és 1928 között. Az elharapózó bűnügyeket az elbulvárosodó sajtó nagy példányszámban tárta a hírekre éhes közönség elé.
Igaz, ahogy teltek a napok, a címlapról egyre hátrébb szorult Simánék tragédiája. A Nép, amelynek dr. Simán Endre korábban dolgozott, a gyilkosságot 1924. június 22-én még az első és második oldalon hozta. A gyilkos elfogása június 24-én már csak a második oldalon kapott helyet, azonban ugyanebben a lapszámban a nyolcadik oldalra szorult a nekrológ. Június 27-én a temetés híre a harmadik, június 29-én pedig mínuszos hírként a nyolcadik oldalra került. A végső ítéletszolgáltatást pedig 1925. szeptember 30-án a hetedik oldalon hozták.[62]
1925-ben már más bűnügy borzolta a kedélyeket és foglalkoztatta a közvéleményt: az 1920-as évek talán leismertebb gyilkossága, amely során Léderer Gusztáv csendőr főhadnagy és felesége megölte és feldarabolta Kodelka Ferenc hentesmestert.[63]
Mindenesetre Simán Endre meggyilkolása bekerült a bűnügyi krónikákba, az 1930-as évek végéig gyakran felemlegették. Még 1939-ben is élénken emlékeztek rá: Az Est tudósítója, Kenessey Péter[64] a lap hasábjain az aktuális választással kapcsolatosan mutatta be a telepet. Hosszan emlékezett meg a tizenöt évvel korábbi meleg éjszakájáról – de végül pozitív képet festett az egykori barakkvárosról: „Azután az évek multával megkezdődött egy bizonyos átalakulás, amely még ma is tart; az apró-szűk, havonta 8–28 pengős lakásokban lassankint kicserélődnek a lakók.”[65]
Lassan feledésbe merült Szentlőrinc véres éjszakája is…
Pápai Tamás László
Tomory Lajos Múzeum
2024. június 17–22.
(2014. augusztus 7. – 2015. szeptember 15.)
[1] A telep átalakítandó épületeit hat csoportra (az 50–51. számú nagy épületet külön meghirdetve) osztották. A II. csoport épületeinek átalakítására 1922 januárjában Csernek Pál, Nagy László, Mengl József, Nagy István, Streller Antal, Markó Elek, Kovacsek Ferenc, Martinek József, Zillinger Rezső, Fekete Gyula és Hengl Andor nyert megbízatást. Építő Ipar–Építő Művészet, XLVI. évf. 1–2. sz. 1922. január 1. 6. o.
[2] Az Est, XII. évf. 195. sz. 1921. szeptember 3. 4. o., Magyarország, XXVIII. évf. 237. sz. 1921. október 23. 3. o. és 291. sz. 1921. december 28. 3. o.
[3] Összesen huszonhat szobáról, huszonnégy konyháról, előszobáról, kamráról és egyéb helyiségről volt szó. Pestszentlőrinci építési jegyzékek, 1922/10. és 1922/11. (Tomory Lajos Múzeum)
[4] 1922. május 8-án 268 választópolgárt jegyeztek fel a telepen. PML IV. 406. c. Pestszentlőrinci képviselőválasztási névjegyzék 1922.
[5] „A munka kiadási rendszerénél azonban sérelem történt. Ugyanis a lakásépítési miniszteri biztosság a Lakásépítő és Telepítő R.-T. pestszentlőrinci telepén létesítendő 57 darab négyes ikerház munkálatait összvállalatra írta ki, miáltal az ácsmesterek, akik legjobban szenvedtek a háború óta munkahiányban, teljesen elestek a munkaalkalomtól. Ezeknél az építkezéseknél az ácsmunka a kőművesmunkát meghaladja, az ácsmunkát mégsem írták ki külön és így az ácsmestereket félretolták. Ezáltal nemcsak az ácsipar érdekei károsodtak meg, de károsodás éri az építtető államot is, mert a közbeiktatott fővállalkozói rendszer csakis az ácsmunka minőségének és szakszerűségének rovására vezethet.” Építő Ipar–Építő Művészet, XLVI. évf. 31–32. sz. 1922. augusztus 15. 126. o.
[6] Budapesti Közlöny, LVI. évf. 171. sz. 1922. július 28. 28. o. és Az Est, XIII. évf. 170. sz. 1922. július 29. 6. o.
[7] Budapesti Közlöny, LVI. évf. 204. sz. 1922. szeptember 6. 4. o. és Építő Ipar–Építő Művészet, XLVI. évf. 37–38. sz. 1922. október 15. 153. o., 39. sz. 1922. november 1. 159. o.
[8] Dr. Vereczkey (Wimmerth) Béla: Historia Domus 1910–1954. Budapest, 2022. 95. o.
[9] 1923 májusában 95 épületben lakott 470 választópolgár. PML IV. 406. c. Pestszentlőrinci képviselőválasztási névjegyzék 1923.
[10] Építő Ipar–Építő Művészet, XLVII. évf. 19–20. sz. 1923. május 15. 68. o.
[11] Szokoly Endre: Düledeznek a pestszentlőrinci állami kislakások. Friss Újság, 1923. szeptember 28. 2. o.
[12] Magyarország, XXXI. évf. 124. sz. 1934. június 25. 6.
[13] Nagykanizsai római katolikus anyakönyv 545/1894., nagykanizsai polgári halotti anyakönyv 40/1896., nagykanizsai polgári születési anyakönyv 342/1897., nagykanizsai polgári házassági anyakönyv 50/1908. és OSZK Gyászjelentés-gyűjtemény
[14] Nemzeti Újság, I. évf. 68. sz. 1919. december 16. 11. o.
[15] Nemzeti Újság, III. évf. 148. sz. 1921. július 8. 7. o.
[16] A Nép, 1924. június 24. 8. o. Benárd Ágost neve onnan csenghet ismerősen, hogy a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium államtitkáraként 1920. június 4-én ő írta alá a trianoni békeszerződést.
[17] Budapest VIII. kerületi polgári születési anyakönyv, 356/1904. Nevét írták Luxicsnak, Lukszicsnak is. Két nővére, két bátyja és egy öccse volt – két másik gyermek még csecsemőkorban elhunyt. István és Jenő nevű testvére 1933-ban nevét Lendvaira magyarosította.
[18] Népszava, XXX. évf. 219. sz. 1925. szeptember 30. 12. o. és Pesti Napló, LXXVI. évf. 223. sz. 1925. október 4. 8. o.
[19] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o.
[20] Az Est, XV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o. és Budapesti Czím- és Lakásjegyzék 1922–1923., XXVIII. évf. 2. rész. 1208 o.
[21] Szózat, VI. évf. 132. sz. 1924. június 21. 3. o.
[22] Új Nemzedék, VI. évf. 34. sz. 1924. február 10. 1. o.
[23] Szokoly Endre: Düledeznek a pestszentlőrinci állami kislakások. Friss Újság, 1923. szeptember 28. 2. o. A megnevezett lakók, Járó Sándor és László Miklós 1927-ben is a 157. számú épület lakója volt.
[24] Új Nemzedék, VI. évf. 34. sz. 1924. február 10. 1. o.
[25] 8 Órai Újság, X. évf. 137 sz. 1924. július 10. 7. o. van. Az állami kislakásépítkezések vezetőségének helyreigazítása.
[26] Uo. A 131, 132, 133, 134, 135, 138, 139, 140, 141, 142, 145, 146, 147, 148, 149, 153, 154, 155, 156, 157. számú épületek első emeleti lakói tettek bejelentést.
[27] Világ, XV. évf. 121. sz. 1924. június 21. 5. o.
[28] Némelyik újságban 155. számú épületet írtak.
[29] Népszava, LII. évf. 134. sz. 1924. június 21. 7. o., A Nép, 1924. június 22. 1–2. o., Az Újság, XXII. évf. 121. sz. 1924. június 21. 5. o.
[30] Az Újság, XXII. évf. 122. sz. 1924. június 22. 7. o. és Kispest–Szentlőrinc, III. évf. 26. sz. 1924. június 28. 1–2. o. (átvétel)
[31] Magyarság, V. évf. 121. sz. 1924. június 21. 5. o.
[32] „Mikor már élettől eldobva, rokonaimtól kitagadva, ismerősöktől, emberiségtől megundorodva és lenézve a nyomornak s pusztulásnak kitéve a nagy nélkülözésekbe majdnem belepusztulva, de nem sok tart vissza, érzem, hogy sokáig nem fogom bírni, erőt vesz rajtam jellegzetes, nagy tehetetlenség, még elhanyagoltságomban valahogy beletörődnék, de a gyomor, a gyomor, kinek parancsolni nem lehet, ha az dolgozni kezd, működésbe hozza az egész testet. Magamról írom, azért én érzem olyan lázasan lüktetett gyomromban a pokoli fájdalom, elgyengülve teljesen, nem sok tart vissza az összeeséstől. Bele kell pusztulni, tudom, hogy sokáig nem fogom majd bírni, egy szép napon majd teljesen elcsigázva, összetörve éhen fogok pusztulni valamelyik árokban s senki sem fog rám nézni, rám, egy züllött alakra, ez lesz a sorsom. Érzem s ahogy megjósolták, akkor jött az a rettenetes gondolat, hogy mindegy, ha éhenhalok, vagy a bitófán, magam akkor vetettem a legrosszabbakra s nem törődve a következményekkel, hisz mindegy, úgyis meg kell halnom s már úgy sem vagyok senki, már nem akarnak rólam tudni s akivel szeretnék érintkezni, az elkerül (kihúzva: Mancika édes) most hát mindegy, vagy megváltó lesz részemről vagy pedig vesztem s ha jó lesz egy pár napig legalább tovább fogok kínlódni, följegyzem, egy csütörtöki napra van tervezve az egész, nem tudom, nem fog a tervem is csütörtököt mondani, s ha azt mond, nem rettenek meg a haláltól, mind ahogy előzőleg feljegyeztem, az áldozat kivan már szemelve, csak az alkalomra kell még várni egy kicsit, ha meg lesz az is, akkor lesz meg az, amit nem csinál minden ember, rettenetes, mikor az ember erről is rágondol, megretten egy kicsit. A legerősebb emberi szervezetnek is sok volna az, amit egy ilyen elgyötört test kibír, egy kicsit borzad a hátam, de csak egy pár percig, azután jön megint a nagy úr, hogy mi lesz már…” Az Újság, XXII. évf. 122. sz. 1924. június 22. 7. o.
[33] Pesti Napló, LXXV. évf. 121. sz. 1924. június 21. 3. o.
[34] Mivel a dívány amerikai fűvel (afrik) volt töltve, az nem kapott lángra, hanem csak füstölgött. Pesti Hírlap XLVI. évf. 121. sz. 1924. június 21. 5. o. és Kispest–Szentlőrinc, III. évf. 26. sz. 1924. június 28. 1–2. o. (átvétel)
[35] Pesti Napló, LXXV. évf. 121. sz. 1924. június 21. 3. o.
[36] Uo.
[37] Pestszentlőrinci halotti anyakönyv, 1924/95–96. Bejegyzés ideje 1924. június 21.
[38] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 4. o.
[39] Friss Újság, XXIX. évf. 120. sz. 1924. június 21. 3. o.
[40] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o.
[41] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o.
[42] „Mind az a hajcsár, aki a jószágokat nógatja előre, úgy zavarja az embert a gyomra a legsötétebb bűnre, talán mikor még nem vagyok biztos abban, hogy a reggelt megérem, sokat nem törődöm vele, hisz a legrettenetesebb az, mikor az embert gyötri az éhség némileg gyógyíthatatlan betegségem miatt is elvágyok keseredve mivel már voltam sok orvosnál és mert sokba került nekem és nincs mentség, nem lehet kigyógyítani, ez is annyira elűz az emberiség előtt s amiatt is volt már sok kellemetlenségem, de azt hiszem, utolsó majd ott lesz, mikor ítélkedni fognak felettem, egy bűnös embernek meg kell halni bűnhődni a maga bűnéért s sok ember ezt már nem józanul cselekszi sok már megőrít a gondolat maga és talán én is erre fogok majd jutni, mikor odakerülök hogy már cselekedni köl és talán már akkor fogok rajtaveszíteni, de ott egye meg a fene, ember csak úgyis egyszer kell meghalni az életbe, az már az embernek mindegy, hogy hal meg, még inkább azért szebb halál lesz számomra ez, mind az éhenpusztulás ahol éhen fogok pusztulni, ott nem néz rám senki és ahol mind bűnös ott lesz a sok-sok nézőközönség talán olyan is lesz, aki fog rajtam majd szánakozni és vígan megyek a halálba, meg kell halnom a rendőrség nem sokára nyomba lesz és le fog majd tartóztatni, mint gyilkost, mert már megtörtént az, amire vetettem a fejemet és egy izgalmas éjjelt éltem át és ahogy nem félt még soha senki, de én igen féltem az éjjel, annyira, hogy azt hittem, bele kell ott nyomban pusztulni, megretten az ember, aki nem volt harctéren aki még nem gyilkolt csak most veszi észre, hogy mit…” Az Újság, XXII. évf. 122. sz. 1924. június 22. 7. o.
[43] Ugyanakkor a helyi hetilap, a Kispest–Szentlőrinc, 1924. június 28-án számolhatott be az esetről Szentlőrinc véres éjszakája címmel, de ebben sem saját tudósítást közöltek, hanem a Pesti Hírlap és Az Újság cikkének átvételével állították össze a beszámolót.
[44] Kassai Újság, LXXXVI. évf. 145. sz. 1924. június 26. 5. o.
[45] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o.
[46] Szózat, VI. évf. 133. sz. 1924. június 22. 3. o.
[47] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o. A késő délutáni letartóztatás tényét és körülményeit több napilap – Népszava, Az Újság, Pesti Hírlap, Pesti Napló, Szózat, Új Barázda, Szeged, sőt még a Prágai Magyar Hírlaphoz is elérkezett lapzártakor a hír – már a másnapi, június 22-i vasárnapi számban közölte. Közülük is talán a Pesti Napló adta a legprecízebb, leghitelesebb tudósítást.
[48] Pesti Napló, LXXV. évf. 122. sz. 1924. június 22. 3. o.
[49] Esti Kurir, VI. évf. 292. sz. 1928. december 25. 19. o.
[50] Az Est, XV. évf. 123. sz. 1924. június 24. 6. o.
[51] Magyarország, XXXI. évf. 124. sz. 1924. június 25. 6. o.
[52] Kenessey Péter: Megvették a véres ágyneműt is a pestszentlőrinci árverésen. In: Szózat, VI. évf. 137. sz. 1924. június 27. 5. o.
[53] Pesti Napló, LXXV. évf. 126. sz. 1924. június 27. 6. o.
[54] Kenessey Péter: Megvették a véres ágyneműt is a pestszentlőrinci árverésen. Szózat, VI. évf. 137. sz. 1924. június 27. 5. o.
[55] Kispesti polgári halotti anyakönyvi kivonat, 569/1924.
[56] Nemzeti Újság, VI. évf. 258. sz. 1924. december 4. 12. o.
[57] Magyar Jövő, VI. évf. 279. sz. 1924. december 5. 4. o. és Magyarság, V. évf. 260. sz. 1924. december 5. 9. o.
[58] 8 Órai Újság, XI. évf. 219. sz. 1925. szeptember 30. 10. o.
[59] Pesti Hírlap, XLVII. évf. 219. sz. 1925. szeptember 30. 7. o.
[60] Ujság, I. évf. 66. sz. 1925. szeptember 30. 5. o.
[61] 1925-ben az Állami lakótelep a Simán-ügyön kívül is szerepelt a hírekben. Április 9-én egy négy és fél éves gyereket gázolt halálra a telepen, a házak mellett közlekedő tehervonat. Júliusban pedig egy csimpánzt hirdettek eladásra az Állami lakótelep 196. számú épületében – pont ott, ahol egy évvel korábban a rablógyilkosság történt.
[62] http://muzeum18ker.hu/kertvarosi-esetek-1-szeptember/
[63] A történtek érzékletes leírását adja: Jankovics Éva: Lédererné, mi van a kosárban? Budapest, 2009.
[64] Kenessey 1924. június 27-én és 29-én még a Szózat munkatársaként tudósított Simán Endre ingóságainak árveréséről, illetve mutatta be sötét színekkel a lőrinci Állami lakótelep építését – vádolva a kormányzatot.
[65] Kenessey Péter: Figyelemre méltó átalakuláson megy át a lőrinci állami lakótelep. In: Az Est, XXX. évf. 121. sz. 1939. május 28. 11. o.
